Vig Balázs kortárs meseíró, a Bogáncs Gyerekkönyvtár 50. születésnapján járt városunkban, hogy író-olvasó találkozóval örvendeztesse meg a fiatalokat. Lapunk még a fellépés előtt elcsípte. Ihletről, okostelefonokról és társadalomkritikáról beszélgettünk.
– Miért döntöttél a meseírás mellett?
– A mese egy nagyon színes és változatos műfaj, ami lehetőséget teremtett számomra, hogy kifejezhessem önmagamat és megtalálhassam az utat, amin járni szeretnék. Mivel huszonöt éves koromban debütáltam az első könyvemmel, ami az én életemben még a késői kamaszkornak számított, ezért találtam ideálisnak a történetírást, mint kifejezőeszközt.
– Ha jól érzem, nálad a hobbi és a munka összekeveredik.
– Igen, egy idő után a két életterület szervesen összefonódott az életemben. Elsősorban az író-olvasó találkozók személyessége segített ennek kialakulásában, amit tényleg nagyon szeretek csinálni, mivel otthon ülni és írni igazán magányos foglalkozás. Ott ugyan kitalálhatom azt, hogy valami biztos nagyon vicces, de aztán nem hallom az olvasókat nevetni, mert nem találkozom velük. Egy író-olvasó találkozó viszont nagyon jó lehetőséget teremt arra, hogy együtt megbeszéljük vagy eljátsszuk a mesét és rögtön, közvetlen visszajelzéseket is kapjak a gyerekektől. Ezek a találkozások motiválnak.
– Szóba hoztad a motivációt. Honnan gyűjtöd az ihletet az egyes történetekhez?
– Általában akkor izgalmas számomra egy történet, ha van benne valamilyen csavar. Nem baj, ha az adott mese már létezik, én viszont szeretem a feje tetejére állítani az egész világot a történeteimben. Alapból vonzódom a groteszk, abszurd humorhoz, de azt vettem észre, hogy erre a kisebbek is egyre fogékonyabbak. Nagyon izgalmas dolgok szoktak születni, ha egymástól különböző világokat kapcsolunk össze. A Puszirablók című mesém például klasszikus meseként indul, van benne kalózkapitány és hercegnő is, de a történet mégsem a megszokott módon zárul. A kalózkapitányról hallunk ugyan, de sosem látjuk, a követeléseit is sms-ben közli a túszokkal. A klasszikus mesekeretbe tehát a gyerekek hétköznapjaiból jól ismert eszközöket csempésztem, mint amilyen az üzenet vagy az okostelefon.
– Szükség van erre egy mesében?
– A húsz-harminc évvel ezelőtti történetekben a hősök maximum galambpostával vagy levélben üzenhettek a szeretteiknek. Ma elég ritkán kerülünk ilyen helyzetbe, hogy kézzel írjunk levelet valakinek. Szoktunk viszont helyette e-mailezni, sms-t küldeni. A gyerekek az elektronikus világba születtek bele, így én nem tartom rossznak, ha a meseirodalom reflektál a világ változásaira. Ez a felnőtteknek nagyon újszerűnek, vagy idegennek tűnhet, de az okostelefonok korában nem tudjuk kizárni a technikát. Főleg, hogy a mese alternatívát is nyújt az eszköz használata helyett. Amíg egy gyerek olvas, vagy olvasnak neki, addig nem a kütyüket nyomkodja.
– Fix ötletekkel készülsz az író-olvasó találkozókra, vagy spontán haladnak az események a maguk útján?
– Annyiban építem fel a találkozókat, hogy legyen egy ívük. Szerencsére minden történettel sikerült elérnem, hogy önálló meseelőadássá formálódjanak. Úgy gondolom, ezt nem lehet előre teljesen megtervezni, hiszen nem csak én, hanem a gyerekek és pedagógusok is részt vesznek benne, formálják azt. Sosem tudom tehát, mi fog pontosan történni a találkozón, mert van, hogy a gyerekek vicces, máskor pedig merengősebb hangulatban vannak. Mindig hozzájuk igazodom.
– Van nálad egy turnéterítő. Mi is ez valójában?
– A turnéterítő szinte a legelső író-olvasó találkozó óta elkísér mindenhova az utamon, most tartok a nyolcadiknál. Ez amúgy egy nagy lepel, amire a gyerekek dedikálnak nekem emlékül. Már több ezer aláírás gyűlt össze eddig. Onnan jött az ötlet, hogy a fiatalok szeretik az autogramokat és szoktak tőlem kérni, de szerintem az az igazságos, ha nem csak én adok nekik, hanem ők is nekem. Eredetileg úgy képzeltem el, hogy városonként külön-külön lesznek a gyerekek nevei bekerítve, de rájöttem, hogy sokkal izgalmasabb, ha a kis falvakban élők aláírásai szépen összekutyulódnak a nagyvárosi srácokéval, hiszen teljesen hasonlóak vagyunk.
– A gyerekek mellett a történeteid részben a felnőtteknek is szólnak, hogyan tudod őket megörvendeztetni?
– Az, az igazán jó mese, ami humoros és vicces egy felső síkon, de van mélysége is. A gyerekekről tudni kell, hogy ha tetszik nekik egy történet, akkor azt folyamatosan újra és újra kérik a szülőktől. Ez a felnőttek számára borzasztó unalmas tud lenni, szükség van tehát olyan kikacsintásokra vagy poénokra, amit másképpen tudnak értelmezni, mint a kicsik. A szülőket is mindenképpen be kell vonni a történetbe.
– Az elmulasztott jó éjt puszival is ez volt a célod? Társadalomkritikát sugall..
– Sokan azt hiszik, hogy mivel a történeteim rendhagyóak, modernek és több abszurd elem van bennük, ezért számomra nem fontosak bizonyos klasszikus értékek, pedig nagyon is azok. Lehet, hogy első olvasásra ez nem derül ki, pedig mindig van ilyen vonatkozása a meséimnek. A Három bajusz gazdát keresben, a hagyományos vasárnapi ebéd utáni beszélgetéseket szerettem volna fókuszba helyezni, ez szerintem nagyon hiányzik a mostani családok életéből. A Puszirablókban pedig az esti közös olvasás, az esti mese és a hozzátartozó jó éjt puszi fontosságára igyekeztem felhívni a figyelmet játékos formában. Talán meglepő, de a gyerekek világképe eltér a felnőttekétől. Ez az író-olvasó találkozókon rendszeresen előjön. Ugyanis amíg a szülő esetleg elfelejti a puszit és nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget, a gyerek megjegyzi azt, és elkezd olyasmiken gondolkodni, hogy szeretik-e őt még, vagy sem. A kicsiknek komoly félelmeik vannak, amit egy mesével nagyon jól fel lehet oldani és megbeszélni.
– Ezt akár egy pszichológus is mondhatta volna…
– Én maximum botcsinálta pszichológus vagyok, szóval a hivatalos részét inkább meghagynám a profiknak. Azt viszont kiemelném, hogy ha egy felnőtt figyelemmel fordul a gyerek felé, akkor nem kell különösebb képesítés ahhoz, hogy megérezze, milyen gondok nyomasztják a fiatalt. Milyen félelmei vannak, esetleg milyen vágyak motiválják. Ha ezekben a helyzetekben a gyerek nem érzi egyedül magát, már segítettünk. A meseíró mindig egy kicsit a család részévé válik, olyan, mint egy jóindulatú nagybácsi, aki nem csak szól, hanem ért is a gyerekek nyelvén.
– Passzol hozzád a nagybácsi szerep, mivel nyűgözöd le a közönséget legközelebb?
– Nagyon izgalmas időszakot éltem át, hiszen hosszú várakozás után, hamarosan végre megjelenik az új mesekönyvem. Hiánypótló kötetnek képzelem, ugyanis Todó, a történet főszereplője az oviról tálal ki benne a nyilvánosságnak. Olyan témákat dolgoztam fel humorosan, amik sok olvasó számára talán tabunak tűnnek, de mindez benne van az óvodások hétköznapjaiban, így beszélni kell róla. Csak hogy néhány példát említsek: a mocsingos hús esete, vagy a nincs fütyijük felismerés. Kíváncsi leszek a visszajelzésekre, úgy tervezem, hogy Todónak az iskola alsó osztályairól is lesz véleménye.
Leave a Reply