A fogyatékkal élő emberek támogatása, segítése a járvány idején nemcsak különösen fontos, de különösen nehéz is. A kötelező személyes távolságtartás, a megszokott segítő kapcsolatok hiánya, a napi rutin felborulása félelemmel tölti el őket. A bajban mindenki az első számú vezető felé fordul, hogy onnan kapjon biztatást, vagy iránymutatást.
Vezetőként időnként súlyos döntéseket kell hozni. Lovas Irénnek, a Molnár Gábor Műhely Alapítvány intézményvezetőjének is sok álmatlan éjszakája volt az elmúlt hetekben, mert tisztában volt vele, hogy a munkavállalókat, vagy a nappali ellátásban részesülő embereket nem vesztheti szem elől. Őt március 18-án hívták fel az EMMI-ből, hogy a fogyatékossággal élők intézményét, így a nappali intézményt is be kell zárni, hiszen a sérülteket fokozottan veszélyeztetheti a járvány. Az ellátottakat és a munkavállalókat haza kellett küldeni, és senki nem tudta, hogy ez az állapot meddig fog tartani. A feladatokat azonnal át kellett strukturálni, hiszen amit eddig személyesen tudtak megoldani, mostantól telefonon kell intézni, az ebédet házhoz kell szállítani. Segíteni kell a gyógyszereket kiváltani, hiszen az e-recepttel nem boldogulnak a fogyatékkal élők.
A karantén ideje alatt naponta hívják fel a kollégák az ellátottakat, akik sok esetben kérnek segítséget. Az egyik fogyatékkal élő pár kislánya is éppen ebben az időszakban született meg, ez a helyzet különleges figyelmet és utánajárást kívánt, hogy a kicsi a szüleivel és a nagyszüleivel maradhasson.
A Molnár Gábor Műhely Alapítvány védett foglalkoztató is egyben, így muszáj volt figyelmet fordítani arra is, hogy a munkavállalók milyen élethelyzetben vannak. Két nap elteltével megjelentek a kétségek, hogy mi lesz az emberekkel? Mi lesz a védett foglalkoztatásban lévőkkel, ha nem kaphatnak fizetést? A vírustól lehet félni, de a pénztelenség nagyobb probléma lesz.
Sok megváltozott munkaképességű ember hónapról hónapra él, rezsit kell fizetni, letiltásaik vannak, amire sajnos nem kaptak moratóriumot. Tartós élelmiszerre, gyógyszerre már 23 embernek alig jutott. Rengeteg, a mindennapi kapcsolatokat átalakító új szabály lépett életbe, így egy ideig az sem volt egyértelmű, hogy a támogatott foglalkoztatást folytathatják-e?
Ennek a szabályait kellett naponta figyelni, át kellett küzdeni magát az intézményvezetőnek az adminisztrációs kötelezettségeken, állásfoglalást kellett kérni a támogató szervezetektől, hogy milyen szabályoknak megfelelve, milyen feltételekkel biztosíthatnak munkát a foglalkoztatottaknak ebben a helyzetben. A napi jelentési kötelezettség nagymértékben megnehezíti az alapítvány, mint munkáltató életét még békeidőben is. Az újra indulás megtervezésénél nagyon sok szempontot figyelembe kellett venni, hiszen az emberek biztonsága és egészsége a legfontosabb, így akiknek buszra kell szállniuk, vagy akiknek a családjában krónikus beteg él nem zökkenhetnek vissza a megszokott napi rutinba.
Most a 70 főből 30-an dolgozhatnak újra a részleges nyitást követően. De van olyan munkavállaló is, akinek házhoz viszik a munkát. Sokakat megviselt mentálisan az ellátottak között, hogy nem találkozhattak egymással, hiszen ők nagyon szeretnek kapcsolódni, ölelkezni egymással, de ez most tilos. A munkakörülmények is megváltoztak és ehhez most mindenkinek alkalmazkodni kell. Munka közben minimálisan másfél méteres távolságra ülnek egymástól és kényelmetlen a maszk is. Kevesebb szünettel, de koncentráltan dolgoznak négy órát, és most nincs közösen elfogyasztott ebéd sem. Jobban oda kell figyelni rájuk, segíteni őket információkkal, biztatni kell őket, hogy minden rendben lesz.
Vezetőként be kell bizony állni a kismegszakító összeszerelésbe besegíteni, címkézni, csomagolni, mert ha látják, hogy a főnök is dolgozik, maguk is motiváltabbak lesznek. Közben naponta tisztítják gőzzel a padlót, a fugát, a használt felületeket, a mosdókat. Falról falra, teremről teremre festik az alapítvány épületét, hogy makulátlan legyen minden. Igaz pénzük nincs rá, de a lehetetlen dolgok megoldásában ők mindig is jók voltak.
Leave a Reply