– A sors olyan lélekkel áldott meg, amivel tudtam alkalmazkodni, megtalálva legbelül a szépet, a nyugalmat – így vallott életéről a tősgyökeres kislődi férfi, a 86 éves Vida Béla, aki ezer szállal kötődött Ajkához dolgos évei alatt.
Tizedik gyerekként látta meg a napvilágot. Nem csak saját életét, családjáét is papírra vetette. Az egyházi könyvekből és a családi legendáriumból kiderült, hogy a Vidák 1679-ben telepedtek le a szépfekvésű faluban. – A Vida-klán az elmúlt évszázadban “megfertőzte” az egész világot… Az 1792-es bejegyzés tanúskodik az első vegyes házasságról, amikor az egyik Vida legény elvett egy sváb lányt.
– Az tudvalevő volt, hogy a sváb lányok szorgalmasak, bennük nem lehet csalódni. Én sem csalódtam Marikában! – meséli a házigazda, aki kedvesen rámosolyog 83 éves párjára, akit óvodás kora óta ismer.
Béla bácsi tizenkét éves volt, amikor a család 1946-ban felköltözött a fővárosba, két nővérének a családjához, a jobb, biztonságosabb élet reményében. Az általános iskola 7.-8. osztályát Budapesten végezte, majd a Fémáru és Szerszámgép gyárban szerezte meg az esztergályos szakmát.
– Szerelmes lettem a gépekbe, az érzés egy életre szólt. Ez késztetett arra, hogy tanulmányaimat, némi kitérővel, műszaki pályán folytassam. Szakérettségit tettem Debrecenben, majd sikeres felvételivel bejutottam a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem biológia-kémia tanári szakára. Hétköznap egyetemre jártam, szombaton és vasárnap a gyárban dolgoztam, hogy eltartsam magam. Egy év után – anyagi gondok miatt – feladtam. Őszintén szólva, nem bántam, nekem jobban tetszett a gépipar, a kétkezi munka.
Tizennyolc éves volt, amikor behívták a seregbe, ahol sofőrként a lokátorfényszórósokhoz került, akik reflektoraikkal kémlelték az eget, figyelték az ellenséges gépeket.
– Amikor kitört 1956-ban a forradalom, sorkatonaként az volt a feladatom, hogy élelmet szállítsak az Eötvös egyetem konyhájára. Amikor úgy éreztük, hogy végre eljött egy másik világ, megszálltak bennünket az oroszok. Társaimmal együtt hallgattam október 23-án Nagy Imre miniszterelnök szavait… Amikor a Hős utcai laktanyába bejöttek az orosz katonák, fegyvereinket előbb az udvarra, majd az egyik teherautónkra kellett felrakni. A puskákat az egyik társunk vitte el – nagyon izgultunk érte. Fél óra múlva visszajött, megkönnyebbültünk. Engem november 12-én leszereltek.
Visszament az esztergapad mellé, ahol már az automatizálásra készültek fel. Lőrinc bátyjától 1957 elején kapott levelet, hogy jöjjön dolgozni az Ajkai Erőműbe, nagy szükség van jó szakemberekre! “Megkapod a budapesti béred, lesz prémium, meg rövidesen lakást adnak olcsó rezsivel”. (Négy év múlva utalták ki az akkor nősült Vida Bélának a lakást az erőmű készenléti lakótelepén.)
– Mielőtt válaszoltam volna az ajánlatra, levelet írtam Marikának, akit gyerekkorom óta ismertem. Megjegyzem, ha otthon voltam, átmentem időnként hozzájuk is. Volna-e kedved felújítani a barátságunkat? – valami ilyesmit kérdeztem, amire igenlő válasz érkezett. Ekkor döntöttem el, hogy lejövök Ajkára, ahol 1957 március 10-én álltam munkába, s dolgoztam a nyugdíjazásomig, 1994-ig. Bizony meglepődtem, hogy milyen elavultak a forgácsoló gépeikhez való szerszámok. A budapesti gyárhoz képest majd’ 50 év volt a lemaradásuk… Változatlanul az hajtott, hogy jó lenne továbbtanulni, de a szakmámban! Egy év múlva már levelezőre jártam a székesfehérvári gépipari technikumba. A következő esztendőben létesült Ajkán kihelyezett tagozatuk, az oklevelet már itt vettem át. Hét éven át turbina-karbantartó technikusként dolgoztam, majd kineveztek a lakatosműhely főnökének 45 ember élére. Sikerélményként emlékszem vissza, amikor két kollégámmal kiutazhattam külföldre. Megjegyzem, előtte, negyven éves fejjel, már megszereztem a középfokú német nyelvvizsgát. Előbb az NSZK-ban vásároltunk – kipróbálás után – két szivattyút, majd az NDK-ban hatot, ahol ezek a berendezések jóval olcsóbbak voltak. Ez utóbbi helyen főbb alkatrészeire bontattuk a gépeket. Jó volt a megérzésünk, ugyanis kiderült, a forgó részbe selejtes öntvényt tettek… Nem tudták ránk sózni, aztán másnapra előkerültek a hibátlan alkatrészek. Az itthoni beszerelést lengyel szakemberek végezték a felügyeletem alatt. Tudja, még ma is szoktam álmodni a kollégáimról: néha morgok velük a hiányosságok miatt… Persze nem ez volt a jellemző, hanem a jó hangulat, a családi összetartozás. Segítettük egymást a mindennapokban is. A kislődiek mindig megállták a helyüket, tisztességesen dolgoztak. Újabb fordulatot az életemben az 1988-as esztendő hozott, amikor kineveztek a gép- és építészeti osztály élére, ekkor 118-an tartoztak hozzám. Nyugdíjazásom előtti két évben Zrubkó Béla villamosmérnökkel láttam el a gépészeti műszaki szakértő felügyeletet. Az én területem a gépészet és építészet volt, míg Béláé a villamosság – az akkor már Bakonyi Erőmű Rt.-nél.
Munkássága során megkapta a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa által adományozott kiváló munkáért kitüntető jelvényt 1987-ben, majd rá három évre a nehézipari miniszter kitüntetését, hogy csak a két legnagyobb elismerést említsük.
A dolgos évek alatt feleségével – aki először Kislődön az élelmiszerboltban, majd az erőmű könyvelőjeként dogozott – Ajkán előbb kétszobás, majd háromszobás lakásba költözött. Próbálta anyósát rábeszélni, hogy költözzön hozzájuk az összkomfortos otthonba, de Léna néni maradt a faluban, ragaszkodott a gyökereihez. A házaspár 33 évet lakott a városban, majd miután rendbe tették a kislődi családi házat, hazaköltöztek. Persze addig is sokat jártak haza szülőfalujukba, ahol segítettek a gazdálkodásban. Aztán ott volt Béla bácsi sógornőjének, Ildikónak a két gyereke, akiket sajátjukként szerettek. Ők voltak a keresztszüleik, ha már a sors tőlük elvette a gyermekáldás örömét.
Az 1998-as választások előtt többen is azt duruzsolták a fülébe, hogy legyen képviselő. Elvállalta, majd az alpogármesterséget is. Az akkori polgármester-jelölt, Somogyi Anna és a jegyzőként dolgozó Czili Ernő azt mondta: “Béla, te műszaki ember vagy, segíts már nekünk! Sorra indulnak a faluban a fejlesztések, neked kellene ezeket felügyelni!” – Bizony, akkor fektették le a gázvezetéket, csatornáztunk, kábeltévénk lett – mindez egy időben. Egyrészt ellenőriztem a kivitelezést, másrészt tolmácsoltam a lakók igényeit. Nem egyszer például árokásás közben módosítani kellett a nyomvonalat a tervrajzhoz képest, ha a terep úgy kívánta. Abban az időben lett új focipályánk, játszóterünk, megépült a Patak utca. Menetközben megtanítottam a közmunkásokat rendesen kapálni, s megmutattam, hogy kell lerakni a járda szegélykövét. Alpolgármesteri tiszteletdíjamból rendszeresen támogattam a sport- és a nyugdíjasklubot.
Gyorsan tegyük hozzá: elvállalta a nyugdíjasklub alapítását, majd 2005-2008 között a vezetését. Szívesen emlékszik vissza arra, amikor 1998-ban Petró Jánosné, Erzsikével felkereste a régi énekkarosokat, ugyanakkor újakat is toboroztak, hogy a községnek ismét legyenek dalosai, akik majd fellépnek a svábok kitelepítésének 50. évfordulójára tervezett megemlékezésen. A fiatal Pad Zoltán, aki abban az időben járt a Zeneművészeti Főiskolára, jelenleg pedig a Magyar Rádió énekkarának vezető karnagya, vállalta a dalosok felkészítését. A társaságot a mai napig is Adonyi Józsefné, Erzsike vezeti.
Hogy mit csinált még a nyugdíjas évei alatt Vida Béla? Például megalkotta két egykori helybeli plébános, Rőthy Mihály és Markója László gipszszobrát, amelyek a helyi egyháztörténeti gyűjteményben kaptak helyet. Elkészítette Szitási Béla asztalosmesterrel a haranglábat, amelyet a ravatalozónál állítottak fel 2007-ben.
Nem mellesleg Kislőd a Bakonyban címmel monográfiát írt a faluról 2011-ben, amibe beleszőtte személyes tapasztalatait. Sok éven át kutatta családja múltját, amiből szintén született iromány, csak úgy, mint saját életéről.
(n. g.)
Leave a Reply