A világ egyik leghíresebb operaházában, a milánói Scalaban lépett fel július 13-án Vörös Szilvia mezzoszoprán operaénekes, a Magyar Állami Operaház magánénekese, a bécsi Operaház tagja. Szilvi épp hazalátogatott Ajkára, így személyesen kérdezhettem az olaszországi élményeiről.
Hogy sikerült elérned, hogy egy ilyen helyre kapjál meghívást?
– A bécsi operaház a vírushelyzet miatt március 11-gyel be kellett, hogy zárja kapuit a nagyközönség előtt, az egész évadunkat törölni kellett. Júniusban aztán mégis kinyithattunk és 100 néző előtt adhattunk koncerteket és egy nagy gálával búcsúztunk a 2019/2020-as szezontól és igazgatónktól, Dominique Meyertől, aki január óta a milánói Scalát is vezeti. A gálát követően kaptam egy telefonhívást, amiben felkértek erre a milánói vendégszereplésre.
Mi jutott először az eszedbe a meghívást követően?
– Az, hogy ez egy hatalmas lehetőség és egyben nagy stresszfaktor is, mert hihetetlen nagy az emberen a nyomás. Legalábbis rajtam az volt. Immáron 2 éve vagyok a bécsi Staatsoper tagja. Abban az épületben énekelni is hatalmas megtiszteltetés és felelősség, mert értéket képvisel. De a Scalanak még régebbi a történelme. Az épület, a hagyományok nagy terhet, súlyt raknak az ember vállára. Épp ezért örültem, hogy egy koncerttel debütálhatok a Scalaban. Egy szerep egészen más lélekjelenlétet követel, de remélem, hogy idővel majd erre is sor kerül!
Milyen darabokat énekeltél?
– 2 áriával kellett készülnöm. Az egyik Verdi Don Carlosából Ebolin nagyáriája, a másik Francesco Cilea: Adriana Lecouvreur című operájából Principessa áriája.
Hogy esett épp ezekre a darabokra a választás?
– Egyrészt engem is megkérdeztek, hogy mi az, amit vinni tudok, amit szívesen énekelnék, de alapvetően azt hiszem, hogy szerettek volna egy olasz műsort összeállítani. Színes program állt össze a végére, nemcsak olasz operák, de Mozart operarészletek német nyelven és francia áriák is elhangzottak. Én úgy gondoltam, hogyha Olaszországba megyek, akkor inkább olasz nyelven szeretnék énekelni.
Ki volt a zongorakísérőd ezen a koncerten és mennyit tudtatok próbálni a fellépés előtt?
– Michele Gamba zongoraművész kísért, és 1 napunk volt összesen a próbára és a koncertre. Ez amiatt alakult így, mert Olaszországban még mindig nagyon-nagyon szigorúan be kell hogy tartsák a szabályokat a vírushelyzet miatt, másrészt pedig mindenki egy olyan műsorral készült, ami 100 százalékban magáénak tud, mi úgy mondjuk, hogy a torkunkban van a darab.
Mi járt a fejedben azelőtt, mielőtt kiléptél volna a színpadra?
– Egyrészt az, hogy olasz közönség előtt nehogy belebakizzak az olasz szövegbe, mert az mindig egy plusz nyomás, hogyha olyan nyelven kell énekelni, amilyen nyelvű maga a nemzet. Másrészt pedig nagyon nehéz áriák voltak, technikailag is mindig ott kellett lenni, valamilyen szinten a kontrollt a kezemben kellett tartani, hogy pontosan tudjam, hogy mit hogyan kell kiadagolnom azért, hogy aztán az ária végén is még bírjam szuflával.
Eboli áriája egy nehéz darab. Mélysége is, magassága is van és tudni kell tűzzel, szívvel-lélekkel elénekelni!
– Ez egy elég összetett ária. 3 nagyobb egységből áll, és mindegyik egészen más felépítésű. Valóban „hanggyilkos”, így pontosan emiatt kell tudni, hogy mire mennyi erőt- energiát szánok, hogy aztán még a legvégéig ki lehessen tölteni.
A koncertet élőben közvetítette saját csatornáján a Milánói Scala. Hogy érzed, hogy sikerült a fellépés? Visszanézted azóta a felvételt?
– Egyetlen egyszer mertem visszanézni, de azt is jó néhány nappal később. Nekem mindig egy egészen más érzetem van belülről, nagyon sokszor vagyok elégedetlen sajnos. Nehezen tudok objektív maradni egy ilyen helyzetben. Ezért kell várnom minden alkalommal, hogy egy kicsit ez a belső érzet halványuljon és akkor egész másként tudom utána látni magamat. Azt gondolom, hogy talán nem vallottam szégyent, de tudom magamról, hogy miben lehetett volna egy kicsit jobb, másabb. Az is igaz, hogy valóban elég félelmetes volt azon a színpadon állni, és örülök, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni!
Milyen visszajelzéseket kaptál a koncert után?
– Nagyon jókat alapvetően, ezért gondolom, hogy jól sikerült. Tanáraim és néhány olyan ismerősöm is élőben követte a koncertet, akinek igazán bízom a szavában és elvárom az őszinte és kíméletlen kritikát. Hála Istennek ők is azt mondták, hogy szép volt!
Mit jelent a karrieredben ez a fellépés?
– Mindenképpen egy fontos állomásnak tartom. Azt nem tudom, hogy miképpen lesz folytatása, de egy bemutatkozásnak mindenképpen jó volt! A lehetőséget azt gondolom, hogy az igazgatómnak köszönhetem! Mivel ez egy nagyobb nyilvánosságot kapott koncert volt az élő közvetítésnek köszönhetően, elképzelhető, hogy más színházak vezetői is látták, akik esetleg egy későbbi produkció szereplőjét látták belém. Meglátjuk, hogyan alakul az életem. Emiatt soha nem szoktam aggódni, eddig is a tenyerén hordozott az Isten!
Milyen feladataid lesznek a bécsi operaházban a következő évadban?
– Lesznek olyanok, amiket már énekeltem az előző két évben, kaptam újabb lehetőségeket, nagyobb szerepeket is most már, úgyhogy szerintem szép évad elé nézünk, ha kinyithatunk és játszhatunk!
A milánói Scala megvolt a világ operaházainak sorában. Hol szeretnél még fellépni, mik vannak a terveidben?
– Az az igazság, hogy ez az előző kettő sem volt tervben. A bécsi operaház, ahol most énekelhetek, illetve a Scala nem volt soha a nagy álmaim között, én csak énekelni szerettem volna jó kollégák és zenészek között. Az, hogy megfordulhattam két ilyen hatalmas jelentőségű operaházban, az már maga a csoda. Azt gondolom, hogy arra kell koncentrálnom, hogy amilyen lehetőségeket kapok az élettől, azokat igyekezzek a képességeim szerint minél tökéletesebben megoldani!
Vörös Szilvia Ajkán, zenész családban született. Medgyesy Miklósné zeneóvodájába járt, később édesapjánál, Vörös János trombitatanárnál tanult furulyát, majd édesanyjánál, Vörösné Preininger Kláránál zongorázott. Tanulmányait a pápai Református Kollégiumban folytatta, ott kezdett el énekelni Eisenbeck Ágotánál. Az érettségit követően nyert felvételt a győri Richter János Zeneművészeti Szakközépiskola magánének szakára, ahol Dobi-Kiss Veronika növendéke volt. 2008 áprilisában megnyerte a VI. Országos Simándy József Énekversenyt, majd ugyancsak ebben az évben a Zeneakadémián Marton Éva növendéke lett. 2013-ban opera szakon, 2015-ben pedig az énekművész-tanári szakon is lediplomázott. Klasszikus és kortárs műveket egyaránt énekel, operákban és oratorikus művekben lép fel, repertoárján a dalirodalom is kiemelten fontos szerepet kap. 2011-ben Gundel-díjjal, 2012-ben Junior Prima díjjal jutalmazták, 2014-ben a Marton Éva Nemzetközi Énekverseny nagydíjasa lett.
NéNo
Leave a Reply