Még húsvét előtt szorgoskodó kis csapatba botlottam Bakonygyepesen, a templom mögött, a Kálvária-domb szomszédságában. Csaknem három tucat szépkorú hölgy és úriember szorgoskodott ott szerszámokkal és maszkokkal felfegyverkezve. A víruskezelési szabályokat betartva – amik nem tiltják a jókedvet és az élcelődést – éppen „tereprendeztek”, azaz fákat, bokrokat távolítottak el, cserjét ültettek, kerítésoszlopokat állítottak, planíroztak. Segítette őket a területen felkupacolt föld is, amit nyilván egy helyi jótékony vállalkozó szállított oda munkagépével.
A munkálatokat a falu doyenje, Áment Márton irányította, szemlátomást jó kedvvel. Ő egyben a Bakonygyepesért Egyesület elnöke is. Szívesen világosított fel, hogy a tereprendezés célja a templomkert bővítése. Mutatta a formálódó új kerítést és a tujasort, amit már elültettek és most várják, hogy nagyra nőjön. A növényekről vidáman integettek a még rajtuk hagyott árcédulák.
– Az öreg akácfákat már kivágtuk és itt egy parkot készítünk – tájékoztatott a munkavezető. – Ma húsz darab tuját ültettünk ide, ami majd egyfajta védősávot alkot majd… A most még üres platzra is díszfákat tervezünk ültetni, még a tavasz folyamán.
– Miből gazdálkodhatnak?
– Minden településrész kapott a várostól kétmillió forintot, amit csak közösségi terek kialakítására használhat fel. Ezt még abból finanszírozzuk.
Marci bácsitól megtudhatom még, hogy a pénzt nem „csak úgy” odaadták, hanem az adott közösségnek programot kellett készíteni annak felhasználására. Amit itt láthatunk, az az utolsó forintok elköltését jelenti, de a bejárathoz tetveznek egy „Templomkert” feliratú táblát, így tájékoztatva az erre járót, hová is csöppent. A táblán olvasható lesz majd a hely rövid története, merthogy az is van neki. Marci bácsi mutatja, hol állt régebben a Cziráky-kastély, és az azt övező korábbi, gyönyörű park. Ahhoz méltót, de legalábbis rá emlékeztetőt szeretnének itt most kialakítani.
Körbesétálok a területen, készítek néhány felvételt és már éppen búcsúzkodnék, mire mintegy végszóra megérkezik feltűrt ingujjal Török Ferenc, kezében úgynevezett bélyeges téglákkal, amilyeneket korábban a veszprémi Téglamúzeumban bőséggel láthattam. Bekapcsolódom a beszélgetésbe. Szomszédos telkén szorgoskodva most találta őket.
– …erről a 4-es hiányzik, majd le köll finoman fotózni (úgy érti, súroló fényben – a szerk.), ezen az állhatott, hogy „Gróf Cziráky Ede”, de az eleje hiányzik – mutatja Feri bácsi a kezében tartott, szépen letisztított relikviákat. Az egyiken évszám is van, 1894-esnek látszik. Marci bácsi rögtön kapcsol.
– Mikor kutattam a kastély történetét, az építkezés pontos időpontját nem sikerült kideríteni, de az 1800-as évek elején épülhetett, mert akkor már szerepel a korabeli katonai térképeken. Utána gondolom más épületeket is felhúztak itt – bök az utánfutó sarkára helyezett téglák felé.
– Más írásos emlékek nem maradtak fönn? – kérdezem reménykedve. Áment Márton kissé lehűti ébredő lelkesedésemet.
– Csak arra vannak adatok, hogy a Kun-család, amelynek négy tagja részt vett az 1848/49-es szabadságharcban – hősies magatartásukat emlékmű is őrzi az iskola előtt – voltak Bakonygyepes újjáépítői, újjászervezői Beck Sándorral együtt.
Aztán egy ugrással Marci bácsi már a régmúltban jár.
– Gyepes a török hódoltság alatt 200 évig lakatlan volt. Az újratelepítés 1746-ban kezdődött. A Beck és a Kun család devecseri birtokosok voltak, de Gyepesen elég sok földjük volt. Utána ide is települtek Bakonygyepesre. Azt is tudjuk, hogy hol álltak a házaik, de azok már nincsenek meg, az 1900-as évek vége felé lettek elbontva.
Beugrik nekem egy történet Kun Béláról – már csak a neve miatt is -, aki Veszprémben van eltemetve, és igencsak kalandos körülmények között maradt élve egy ütközetben.
– Na, az a gyepesi Kun Béla volt – csap le a témára Marci bácsi, és beszélgetésünk messzire kanyarodik a készülő Templomkertről, ahol a segítők már közben megtisztították szerszámaikat és lassan elszállingóznak. Innen már, ahogy mondani szokták, egy másik történet kezdődik.
Lékó Sándor
Leave a Reply