Ötvenöt életerős bányász élete ért véget a mélyben, 1909 januárjában a reggeli órákban. Ekkor történt Magyarország második legtöbb áldozatot követelő bányász tragédiája a csingeri Ármin bányában. A bányász társadalom nem feledi őket, az ajkai hagyományőrzők, egykori bányászok, az áldozatok leszármazottai minden évben megemlékeznek a parkerdőben a Bányászati Múzeum udvarán levő emléktáblánál, koszorúznak, majd 55 mécsest gyújtanak. Az idén január 13-án tartották a megemlékezést.
Németh György bányamérnök, a Veszprémi Szénbányák nyugalmazott vezérigazgatója visszaemlékezésében a korabeli leírások alapján felidézte a tragédia napján történt eseményeket. Elmondta, hogy 1909. január 14-én, 6 órakor a főaknánál 133, a Gyula tárónál 126 személy szállt le a mélybe.
6.15-kor Sándor Ferenc főaknász, Kázmács János, Tróbert Ferenc, Harter Ferenc felvigyázó a kihúzó légaknához érkezett, ahol a ventilátort kezelő Páhi Sándor mutatta annak működését a néhány napja a bányánál dolgozó főaknásznak.
6.45-kor a főaknász és a felügyelők észlelték, hogy ég a ventilátor. Leállították a szellőztető berendezést, a füst menekülésre késztetette őket. Egyikük rosszul lett, a többiek indultak, hogy riasszák a kollégákat. A kulcsfontosságú légajtó zárva volt, alatta ömlött ki a füst. Mindenkit kiszállásra biztattak.
7.30-kor az Ármin aknában üzembe helyezték a rendszeres személyszállításra nem alkalmas kast azért, hogy mindenkit mielőbb a felszínre tudjanak hozni. A szócső segítségével riasztották a lent lévőket. Ennek ellenére kevesen vették komolyan a jelzést, volt, aki leült, hogy tízóraizzon. Az első kasban egy ember érkezett fel, aki elmondta, hogy lent egyre nagyobb a füst. Tíz perc múlva a második kasban többnyire csak gyerekek jöttek.
Utána már megtelt minden kas. A szállítható nyolc személy helyett már tízen álltak benne. 9 órakor az egyik feljutó bányász kérte a segítőket, hogy engedjék földig a következő kast, mert a lámpák sem égnek, így az egyre rosszabb állapotban lévő emberek már csak abból tudhatják, hogy megjött a segítség. A következő kas 30 méter magasságban bent ragadt. Műszaki okok miatt így a másik kast sem tudták leengedni, ezzel a lent maradtak sorsa megpecsételődött.
Miután értesültek a kas elakadásáról többen próbáltak lejutni, hogy segítsenek. Sándor Ferenc rosszul lett, leesett a létráról, életjelet nem adott. A lámpák is kialudtak, így leállították a lejutást. Keresték a megoldást a füst megszüntetésére.
11 órakor valaki a szócsőn keresztül a neve említése nélkül segítséget kért a mélyből. Később kiderült, hogy Bodor Károly vájár volt az, aki társaival egy távolabbi részen dolgozott, hozzájuk nem jutott el a füst. Miután eszközért indultak, akkor tűnt fel nekik a szag, a csend és a halott társak látványa.
Útnak indul lefelé Löbl Ferenc bányaorvos, valamint néhány kísérő. Megtalálták Sándor Ferenc holttestét és megállapították, hogy az elakadást néhány személy beszorult karja vagy feje okozta. Az orvos összeroskadt, testét már nem tudták kivinni. Kohlrusz József kovács is rosszul lett. Az utolsó áldozat pedig Brunner István csillés volt.
Órákig tartott, mire a kassal az összes áldozat holttestét a felszínre szállították. Többségük a felsőcsingeri temetőben nyugszik. Egyikük dédunokája, Beitl János családjával halottak napján felkeresi a temetőt, gyertyát gyújt. Kérdésünkre elmondta, hogy a tragédia után hét gyermek maradt árván, akik felnevelésének nagy része a legidősebb leánytestvérre hárult. Anyagi támogatást kaptak ugyan, de az árvaság lelki terhét ez nem enyhítette.
A beszédet követően a Csingervölgyért Egyesület képviseletében Tomózer Józsefné és Beitl János koszorút, Dorner László önkormányzati képviselő virágcsokrot helyezett el az emlékműnél, azt követően a hagyományőrzők 55 mécsest gyújtottak az áldozatok emlékére.
Az ajkai természetjárók a Bánki Donát Természetbarát Egyesület szervezésében bányász kegyeleti emléktúrán keresték fel a felsőcsingeri temetőt január 13-án az elhunytak tiszteletére, nekik Pászti Tibor beszélt a tragédia körülményeiről.
Leave a Reply