Évgyűrűk szorításában címmel Czire Alpár (Cz.A.) székelykeresztúri fotóművész Énlakán készült fekete-fehér fotóiból nyílt kiállítás október első hetében a vmk-ban. Megnyitójában a tárlat képei mellett az alkotót is bemutatta Szőke Melinda (Sz.M.). Élő interjújának terjedelmi okokból tömörített, szerkesztett változata olvasható az alábbiakban.
Sz.M. – Mi volt életedben az első olyan hatás, ami a fotózás felé irányította az érdeklődésedet?
Cz.A. – Beleszülettem abba, hogy engem képek vesznek körül. Otthon bármelyik fiókot kihúztuk, fényképek jöttek szembe velünk, mert Édesapám is folyamatosan fényképezett, hol csak magának, de megrendelésre is. Amikor sok volt a munka, már korán besegítettem. Először csak a rendszerezésbe, az előkészítésbe, de hamarosan már a laborálásba is. Egy gyerek számára természetes, hogy követi az „ősöktől” kapott példát. Én ezt kaptam, és jól is érzem magam a fotózásban.
Sz.M. – Fontos számodra, hogy a közönség értse az általad közvetített jelek és a pillanatba sűrített történetek mondanivalóit?
Cz.A. – Hát, nem árt. Amíg az ember csak önmagának dolgozik, elég, ha ő maga érti, mit akart kifejezni, de ha kilép vele a nyilvánosság elé, fontos lesz, hogy a közönség is értse a mondandóját, és az meg főleg jó, ha azt értik meg belőle, amit én szeretnék mondani. Ezt igyekszem segíteni egyébként a nagyon tudatos címadással is.
Sz.M. – Minden fotódon ott van a Czirés lenyomat, a saját egyéniséged. Milyen eszközöket használsz egyediséged megmutatására, kifejezésére?
Cz.A. – Egy fényképezőgép mindenképpen szükséges és nem árt egy laptop se… persze tudom, hogy nem ezekre gondoltál. De igazából az eszközök tárháza elég szűkös. Ahhoz, hogy egy fénykép a szavaiddal élve „Czirés” legyen, ahhoz én tudatosan nem tudok hozzátenni semmit. Hogy én egy témát milyen szögből fényképezek le, hogy előtte hányszor kerülöm meg balról és hányszor jobbról, az jórészt ösztönös, és más fotós másképp csinálná. A kompozíció persze tudatos, de hogy a végeredményben egy értő néző, mint amilyen Te is vagy, észrevegye, hogy a képek „Czirések” kezdenek lenni, azt én nem tudom befolyásolni.
Sz.M. – Mennyire tudatosan választod meg a fotók témáját és a fotózások helyszínét?
Cz.A. – A témát általában tudatosan választom, a helyszín az már kétesélyes. Van, amikor tudatosan oda megyek, ahol meg akarok örökíteni valamit, de az is előfordul, hogy elindulok valamerre és csak megyek, megyek, aztán valahol megállok, mert megragadja valami a fantáziámat. Aránylag kis területen mozgok, a képek születésének a lehetősége tulajdonképpen mégis végtelen.
Sz.M. – Melyik jelent nagyobb kihívást számodra: a természeti jelenségek, használati tárgyak fényképezése, vagy az emberi arcok, jellemek, karakterek fotózása?
Cz.A. – Így jó a kérdés, mert ha azt kérdezed, hogy melyiket tartom értékesebbnek, arra nem tudnék válaszolni. Számomra a nagyobb kihívást az emberek fotózása jelenti. Nem azért, mert esetleg nehezebb, hanem azért, mert az embereken keresztül jutok olyan élményekhez, találkozásokhoz, amelyek számomra sokat mondanak. Egy pillanatba sűríteni és megmutatni egy emberi életet, ez nekem a legnagyobb kihívás.
Sz.M. – Szerinted tanulható a fotós látásmód vagy emberrel született képesség, tehetség?
Cz.A. – Úgy gondolom, hogy a fotózás technikai része az bárki számára elsajátítható. A fotótechnika kezelése, akárcsak mondjuk az ecsetkezelés, megtanulható. Amit viszont látásmódnak nevezel, és ami szintén minden művészeti ágban megvan, az egyfajta rátermettséget jelent és alighanem születni kell rá.
Sz.M. – E kiállítás fotóit egy picinyke erdélyi faluban készítetted. Miért esett a választásod Énlakára?
Cz.A. – Egyrészt azért esett rá a választásom, mert van egy családi kötődésem hozzá, de főként azért, mert Énlaka egy csodálatos falu, aki járt ott, az tudja, aki még nem, az menjen el és megtapasztalja! Világörökségi listára is jelölték és szerintem nem érdemtelenül, bár egyelőre nem került föl rá. Rengeteg néprajzi értéket is rejt, konzerválódott ebben a faluban a székelységnek nagyon sok értéke.
Sz.M. – Kiállításod címe Évgyűrűk szorításában. Miért kapta ezt a címet a kiállítás?
Cz.A. – Mert egy elmúló világot örökítenek meg a képeim. Énlakának a múlt század elején hétszáz lakosa volt, most százhúsz. A lakosok többsége, ezt a fotóim is mutatják, az idősebb korosztályhoz tartozik, sőt, a képeken szereplők többsége – mert a tárlat bő tíz év anyagából állt össze – már nem is él. A faluban jelenleg mindössze négy iskoláskorú gyermek lakik. Az évgyűrűk azonban nemcsak a múló idő jelképei, hanem annak is, hogy a székely ember a múltban a fákkal együtt élt, fából készültek a házak, a házakhoz székelykapuk, a temetőkbe kopjafák, és persze rengeteg használati tárgy. A fa élete és az ember élete között nagyon könnyű párhuzamot vonni. Szorításban pedig azért van ez az egész történet, mert nemcsak őket szorítja a múló idő, hanem engem, mint fotóst is, hogy még addig tudjam megörökíteni ezeket a témákat és ezeket az arcokat, amíg még köztünk vannak.
Sz.M. – Mi az oka annak, hogy színek nélkül, azaz fekete-fehérben jeleníted meg a fotók témáját?
Cz.A. – A fekete és a fehér is szín, ezek a bánat és az öröm színei. Úgy éreztem, hogy ehhez a témához ezek illenek.
Sz.M. – Ha három szóval kellene körülírnod, hogy mit jelent számodra a fotózás, mi lenne az a három szó, ami először eszedbe jut?
Cz.A. – Fény. Pillanat. Élmény.
Leave a Reply