Humorral oldjuk a feszültséget – mentősbőrben

Végtelen nyugalom, precizitás és elhivatottság árad belőlük, ám ha hívni kell őket, az általában azt jelzi, hogy valami (baj, baleset) történt. Naponta szembesülnek gyomorforgató látvánnyal. Extrém körülmények között, különösebb társadalmi megbecsülés nélkül dolgoznak, ők mégis a segítésre tették fel az életüket. Mentősofőröket kérdeztem a közlekedésről, tapasztalataikról, sztorikról és a hobbijukról.

Ritka alkalmak egyike.. egy autóban Gróf Roland és Ódor János

Az Ajkai Mentőállomás egyik pihenőszobájában fogad a kis csapat. Kéttagú küldöttség, Gróf Roland és Ódor János épp ráér, hogy beszélgessen velem. Mindketten munkaruhában. Invitálnak, foglaljak helyet. Előre leszögezik, hogy lehet csak öt perces lesz az interjú, de az sem lehetetlen, hogy egy órás, mert ha hívás érkezik, akkor bizony menniük kell. Igen ez egy ilyen szakma, ahol nem lehet kiszámolni előre, mikor alkalmas, így a közepébe vágunk.

A két mentősofőrt először a közlekedésben szerzett tapasztalatikról kérdeztem, mert már nekem is feltűnik, hogy bizony az emberek akkor is leugrálnak a gyalogátkelőhelyekre, amikor nem kéne. Ezt beszélgetőtársaim is megerősítik. János már több mint huszonöt éve van a pályán, Roland közel nyolc éve választotta a mentőzést hivatásnak.

Mindketten sztorifoszlányokba kezdenek, repkednek a helyszínek és a különböző történetek. A témáról bőven van mondanivalójuk, hiszen nap, mint nap szembesülnek az emberek (direkt nemcsak sofőröket írok, mert a gyalogosokat is említik) reakcióival, amihez folyamatosan a sajátjukat is hangolniuk kell.

– A közlekedés, mint téma kimeríthetetlen. Nagy sok mindenre kell figyelnünk egyszerre párhuzamosan. Mi ugyanis nem normális körülmények között vezetünk, hiszen adott esetben áthajtunk a piroson, vagy szembe megyünk a forgalommal. Erre az emberek máig nincsenek igazán felkészülve, mindig meglepődnek, hogy miért hajtunk be másik irányból például egy körforgalomba, amivel lehet, hogy időt spórolunk. Pedig nem győzzük hangsúlyozni, hogy ha esethez kell menni, akkor bizony minden pillanat számít. Sajnos a sofőrök és a gyalogosok gyakran nem így gondolják – kezd bele János, aki szerint hiába a sziréna és a kékfény az emberek sokszor nem látnak és nem hallanak, amikor közlekednek. Roland is hasonlóan nyilatkozik.

Van, hogy a felszereléssel még kilométereket kell sétálniuk, ha a cím nem érhető el a mentőautóval

– Sokszor az az érzésem, hogy a vezetők világa a kaszniig ér. Nem néznek bele a visszapillantótükrökbe, de előrefele is csak a motorháztetőig jutnak, így komoly veszélyhelyzeteket generálnak, hirtelen fékeznek, leblokkolnak, ha az utolsó pillanatban végül észrevesznek minket. Az is megszokott, hogy nem engedik ki a mentőautót például itt a kapun, mert annyira sietnek valahová, de a legszebb, amikor az ember nagy sebességgel halad az autópályán szirénázva, megkülönböztető jelzést használva és megelőzik a fiatal srácok menő járgánnyal, csakhogy megmutassák az ő kocsijuk is megy annyit – emlékszik vissza néhány alkalomra Roland.

Elmondásuk szerint már az nagy segítség lenne, ha látnák, hogy az előttük haladók belenéznének a tükörbe és kitennék az indexet, hogy észlelték a közeledésüket, mert például ha fúj a szél a nyolcason, vagy hangosan ordít a zene a kocsiban, akkor a sziréna nem feltétlen hallatszik be a járművekbe. Azt is tapasztalják, hogy sokan megijednek és satuféket nyomnak, bárhol vannak is, ha meglátják őket, ami szintén nem túl jó megoldás, hiszen kanyarban, vagy két autó között veszélyes és szinte lehetetlen vállalkozás előrehaladni mentővel.

Roland és János is arra biztatják a sofőröket, hogy segítsék elő a mentők haladását, de gondolkodjanak logikusan, mert csak úgy lehet ezt megoldani különösebb kellemetlenségek és következmények (baleset, koccanás, tükörletörés) nélkül.

– Jó gyakorlat, amikor sárgára vált a lámpa, egyből kiderül, ki volt ott valójában a KRESZ-tanfolyamon, mert a többség onnantól megzavarodik és nem tudja kinek van elsőbbsége az úton. Sok „vasárnapi vezető” merészkedik ki a garázson túlra és folyamatosan lassít, míg lehúzódik, hogy elmehessünk. Annyira ez sem szuper megoldás, mert egyrészt a betegeknek sem tesz jót a folyamatos lassítgatás, gyorsítgatás, másrészt ez sok időt elvesz. Egy viszonylag egyenletes tempót kell produkálnunk lehetőség szerint, hogy hátul a kollégák is tudjanak dolgozni, ezért ha olyan helyen megyünk, jobb ha autós is inkább dinamikusan halad előttünk – részletezi Roland. János pedig hozzáfűzi, hogy nekik nemcsak az utat kell figyelniük, hanem azt is milyen művelet látnak el a többiek, nehogy egy hirtelen vészfékezés további problémákat okozzon.

Kicsit nehéz azt felfogni, hogy a mostani rikító sárga mentőket nem veszik észre az emberek, mert messziről is feltűnőek, de ezek szerint ez a valóság. A két sofőr szerint a gyalogosok is gyakran okoznak nekik kellemetlen perceket, mert lassan vánszorognak át a zebrán és akkor is lelépnek, ha nem kellene.

Hiába rikító sárgák a mentők, sokan mégsem veszik észre őket

– Tizenegypár másodperc alatt a mentőállomástól ott vagyunk a Zenit és a Posta közötti gyalogátkelőnél, amit már nagyjából indulástól lehet hallani, ám ez nem zavarja a gyalogosokat, rohannak, hogy még előttünk átmehessenek. Vagy ha zöldet kapnak a lámpánál, azt szentírásnak veszik. Sokszor az is probléma, hogy nem mennek el a következő gyalogátkelőig, hanem a kettő között próbálnak átjutni az úton, például a templom és a Városháza között – fejti ki János, aki szerint ezek a közjátékok nekik perceket is jelenthetnek.

– Olyan ez [mármint mentőt vezetni], mint a motorozás, egyszerre több nézőpontból, több ember fejével kell gondolkodnunk és reagálnunk az ő lépéseikre – mondja az örök vidám Roland. (Ő és János is éltek a „veszélyes szenvedéllyel”, ami szerintük segíti a reflexek felgyorsulását és az előregondolkodás kialakulását). Úgy tűnik, a fiatalabbik mentősofőrt sosem lehet kihozni a sodrából, jól kezeli a helyzeteket, szerinte, ez másképp nem megy, amire társa is rákontráz, bár János sem az az ideges típus.

– Humorral és a kedvenc hobbijainkkal oldjuk a feszültséget. Általuk feldolgozhatóvá válnak az élmények. Amikor kilépünk az ajtón, onnantól pedig le kell vetkőznünk, hogy mit láttunk aznap. Így másnap már fel sem tűnik, ha valaki a reggeli mellett mondja el az előzőnapi balesetet. Sokat segít az is, hogy itt igazi csapatmunka folyik, mindent közösen kell megoldanunk, egymásra vagyunk utalva. Ismerjük egymás rezdüléseit, így már egy szóból is értjük mit akar a másik. Persze vannak morbid helyzetek és rossz körülmények, de nekünk mindenben improvizálnunk kell, a feladatok nem maradhatnak megoldatlanul – hangsúlyozza János, közben háromszor felharsan a riasztást jelző csengő.

Beszélgetőpartnereim mégis ülve maradnak. Értetlenkedésemre elárulják, hogy ez egy másik egység kódja. Minden csapatnak megvan a magáé az épületben, így nincs keveredés, hogy éppen kinek mikor kell indulnia, ami valóban logikus. Persze aki nem jár naponta a mentőállomásra, az nem tudja ezt a bennfentes információt. Ám számomra az sem teljesen világos, hogyan lehet valakiből gépkocsivezető egy mentőautón, amire rá is kérdezek.

A két sofőrtől megtudom, hogy PÁV I. alkalmassági vizsga, valamint hivatásos jogosítvány (B és C kategóriás) szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen munkakört végezhessen. Ötévente megismételtetik velük a PÁV vizsgát, ahol a gyakorlat mellett különféle pszichológiai teszteken is meg kell oldaniuk. Ismét egy jó téma, amelyről egyből a sztereotípiák felé kanyarodik Roland és János is.

– Sokan azt mondják, hogy te csak egy gépkocsivezető vagy, aki elszállítja a beteget A-ból B-be, pedig ez nem teljesen fedi a valóságot. Mindent megcsinálunk, amire a többieknek szüksége van. Egymás keze alá dolgozunk, összerakjuk az infúziót, vagy éppen segédkezünk a cipekedésben. Egy nagyobb balesetnél akár több kollégával is együttműködünk. Az autók felépítése hasonló, így szükség esetén egymás járművéből, táskájából is tudunk tevékenykedni. Ez azért más, mint csak egyszerűen vezetni, sőt a mi munkakörünkben a pihenés is másként alakul – számol be Roland.

A humor létszükséglet, szerintük anélkül nem megy

A fizikai terhelésen túl a lelki sem elhanyagolható a mentőknél, ugyanis az emberek minden esetben biztatást várnak tőlük. Nyugalmat kell sugározniuk, hiszen ha pánikot keltenek azzal a saját munkájukat is megnehezítik. János utalt rá, hogy az emberek érzékenyen fogadják a híreket, ezért nem mindegy milyen hangnemben tálalják azokat, mégis előfordul, hogy közönyösnek tartják őket.

– A rossz az, hogy sohasem tudjuk, kihez kell kimennünk. Lehet ismerős, rokon, vagy akár egy gyermek is. Ezek megrázóak. Sokféle ingerrel találkozunk egy-egy szolgálat alatt, de mindennap más. Vannak csendesebb időszakok, máskor háromszorra esszük meg a reggelinket, annyi a riasztás – részletezi János, aki terepbringázással vezeti le a maradék energiáját.

Kicsit elkalandozva szó esik még arról, hogy akár költöztető cégnek is elmehetnének a mentők néha – mesélik nevetve, ugyanis a lakásokból sokszor úgy kell „kibányászni” a betegeket. Ilyenkor először bútorokat rendeznek és tologatnak, hogy kiférjen a páciens az ajtón. A lépcsőházakban a szűk fordulókkal és a virágokkal gyűlik meg általában a bajuk. Említik, hogy a családi házas övezetekben is vannak nehézségek. Ott főként a ki nem írt házszámok bonyolítják a címek megtalálását, ami ismételten plusz perceket eredményez az ellátás előtt.

Közben ismét jelzés fut be az állomásra. Ezúttal Roland kódját berregi a csengő, így indul is a mentőautóhoz. Lefele menet még hátraszól, ha pizzát rendelek XY-tól lehet, hogy találkozunk. (Másodállásban futárkodik, hogy el tudja látni a családját.. de ez már egy másik cikk témája.) Jánostól viszont én búcsúzom, így is hosszúra nyúlt a beszélgetés.

Comments

comments

Be the first to comment

Leave a Reply