Az idei Országos Könyvtári Napok témája a „Könyvtárak az emberekért – Ünnepeljünk együtt!” címet viseli, amit október 5 és 10 között szerveztek meg könyvtárosaink. A program része volt a felnőtteknek szóló író-olvasó találkozó Sándor Erzsivel. A közvetlen hangvételű beszélgetés október 9-én volt a művelődési központ kiállítótermében.
Sándor Erzsi sokoldalú személyiség, hiszen színészként, szerkesztő-műsorvezetőként, újságíróként és íróként ismerhetjük, de újságírónak tartja magát igazán. Amellett, hogy bemutatta három könyvét, megosztotta saját elképzeléseit az életről. Szó esett őszinteségről, halogatásról és elszántságról, a nők kiszolgáltatottságáról, gyereknevelésről, félelemről és kreativitásról. Végül egy fontos tanulság, amit érdemes megjegyezni: ha egy kiskutyával megyünk előadást tartani, nem csak a fotós örül, hanem a hallgatóság is jól szórakozik. Ha ehhez még társul egy őszinte és humoros személyiség, aki azonnal komfortossá teszi a környezetét és természetes módon teszi a „székhelyét” az asztal közepére, ahova a kutyája is követi – a végeredmény egy kötetlen társalgás.
A szójátékokat kedvelő, humorérzékkel megáldott előadótól megtudtuk, hogy első könyves írónak lenni épp olyan, mint amikor először férjhez megy az ember. Már hallom is a kérdést: ezt vajon hogyan kell érteni? Pedig borzasztóan egyszerű a válasz, mert rögtön azt kérdezik az embertől: és ki lesz a következő? Esetünkben: mi lesz a következő regény?
A könyvei, melyek 2013 és 2016 jelentek meg, összekapcsolódnak egymással. Éppen kirúgták a rádióból húsz év után, ahol szerkesztő-műsorvezetőként dolgozott, amikor felhívta a Park Könyvkiadó igazgatója: nem akar-e írni egy könyvet? A kérdés módfelett szokatlannak hatott, hiszen ki kérdez ilyet valakitől, aki még egyetlen könyvet sem írt és ráadásul nem is ismerik egymást? És végül: miről írjon könyvet valaki, aki felnevelt egy vak gyermeket? A választ gondolom kitalálták.
A „Szegény anyám, ha látnám” ennek a folyamatnak a története. Vajon hogyan kell felnevelni egy gyermeket, hogy szabad, erős akaratú, felnőtt ember váljon belőle? Aki nem szorul sajnálatra annak ellenére sem, hogy vak? Véleménye szerint a gyereknevelés egyfajta partnerkapcsolaton alapul, így nem tehette meg, hogy kihagyja belőle Tomit, a fiát. Erre azt a megoldást találta, hogy amit írt, azt a gyermeke véleményezhette. Nagyon tanulságos gondolatokat fogalmazott meg Sándor Erzsi. Tudta, ha a fia természetesnek fogadja el a vakságát, akkor természetesen fog viselkedni. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha ő, mint édesanya, nem fél kimondani, hogy az ő fia vak. Az volt a legfontosabb célja, hogy a gyermekei ne féljenek az élet váratlan eseményeitől. Szerinte a kreativitásunktól függ, hogy mi fog történni és mennyire leszünk rabjai vagy irányítói az életünknek.
A könyvben felmerülő problémáknak a kezelése igazán akkor érthető meg, ha elolvassuk a második könyvet.
Az „Anyavalya” az édesanyjáról szól, illetve arról a viszonyról, amit egy gyerekét egyedül nevelő anyát és a lányát összefűzi egy olyan közegben, ahol ők nagyon egyedül vannak. Az egyedüllét abból fakad, hogy az a család, amelyik körbevehette volna őket, mind egy szálig meghalt Auschwitzban. És senki nem maradt, csak az édesanyja, az ő testvére és Sándor Erzsi. Apa sem volt jelen az életükben. A regény arról szól, hogyan lehetett felnőni ebben a közegben, egy olyan anyával, akinek az a „mániája”, hogy igazat mond, és ezzel imádta sokkolni a környezetét. Soha nem csinált titkot például abból, hogy az ő gyerekének nincs apja („zabigyerek” – ahogy akkoriban nevezték), mint ahogy abból sem, hogy az ő családtagjait megölték.
A „Meddig jössz” című könyvében a vidéki színésznők történeteit, szerelmi sokszögeit és kiszolgáltatottságait meséli el egy nagyon erős szerelmi történet keretein belül. A nők kiszolgáltatottsága pedig sajnos mai is időszerű.
Sándor Erzsi mindhárom könyvvel azt mutatja meg nekünk, hogyan lehet nyíltan beszélni kényelmetlen élethelyzetekről. A kényelmetlenség sokszor abból fakad, hogy megpróbálunk úgy tenni, mintha nem is velünk történne – pedig mindannyian félünk. Azért fontos felismerni egymás félelmeit, mert esetleg képesek vagyunk ezzel nem visszaélni. Sajnos vannak, akik arra játszanak, hogy az emberek féljenek, és minél jobban félnek, annál manipulálhatóbbak, ezáltal kiszolgáltatottabbak.
Az egyetlen út, ami ebből kivezet, az, hogy tudjuk, kik vagyunk és mit akarunk.
Leave a Reply