Két történet, két teljesen különböző személyiségű ember, mégis összeköti őket valami: egy intézmény. Az ajkai Molnár Gábor Műhely Alapítvány szeretnivaló, ám „kicsit más” fiataljainak körébe csöppentem, ahol Dobosy Katalin és Fodor Adrián mesélt barátságról, mindennapokról, szerelemről és a humor jótékony szerepéről is.
Katica érzékeny személyiség, izgulós típus, ha szerepelnie vagy teljesíteni kell, nehezebben oldódik fel. Adrián pont az ellentéte. Ő aztán nincs híján az önbizalomnak, szívesen viccelődik mindenkivel, de a saját problémáin is tud nevetni. Mindketten életvidám fiatal felnőttek, viszont a Molnár Gábor Műhely Alapítvány támogatására szükségük van.
A lány 2008 óta nyílt ki igazán, mióta az itteni közösség tagja lett. A foglalkozások során lassan vetkőzte le zárkózottságát, így sikerült beilleszkednie. Elmondása szerint először azt sem tudta, hova jön, s mit fog csinálni, minden újdonság volt számára.
– Fokozatosan szoktam meg, hogy itt vagyok. Eleinte kísérgettek a többiek, mostanra viszont vannak már barátaim, sőt szerelmem is. Szeretek a közösségben lenni, mivel itt jobban telik az idő, mint otthon a négy fal között. Főleg ha beszélget az ember és elfoglalja magát valami feladattal – meséli Katica.
A lány drámafoglalkozásokra jár, néptáncot tanul és természetesen dolgozik is az intézmény keretein belül. Kulcstartókat és hűtőmágneseket készít, illetve a konyhán is besegít. Délutánonként szívesen kertészkedik. Eltekintve attól, hogy oxigénhiányos állapotban született, ugyanolyan életet él, mint bármelyik fiatal felnőtt.
– Szabadidőmben azokra a fesztiválokra szoktam eljárni, amelyeket az Alapítvány szervez nekünk. Sajnos a párommal csak az intézményben tudok találkozni napközben, mivel délutánonként nem járhatunk össze. Az ő nagyszülei engednék, viszont nálunk más a helyzet – folytatja a lány.
Katica és a párja telefonon is szoktak beszélgetni, a netes kapcsolattartás azonban nem lehetséges, mivel a lánynak nincs internetelérése otthon.
Adrián viszont el se tudná képzelni az életét világháló nélkül. Neki mindig az az első dolga, hogy bekapcsolja a laptopját, amikor hazaér az intézményből. Ahogy ő mondja „keni-vágja” a számítástechnikát, az internet és az operációs rendszerek a kisujjában vannak.
– Szeretnék ezzel komolyabban is foglalkozni, például megtanulni a webszerkesztést vagy a programozást, de ahhoz szükségem lenne egy magántanárra, aki odafekszik mellém és megmutat mindent. Ugyanis csak hason fekve érzem magam stabilan, a kerekesszékből nem tudom használni a gépemet – magyarázza Adrián.
A fiú rendkívül pozitív szemléletű, a fizikai korlátok nem szegik kedvét. Nyitott a világ minden rezdülésére. Kutyaterápiával foglalkozó oldalt működtet, de a nőgyógyászattól egészen a YouTube-videókig nem lehet neki olyan témát mondani, ami ne érdekelné, vagy amiről ne lenne véleménye. Talán ezért tudja humorosan kezelni a helyzetét is.
– Én megtanultam egyvalamit az élettől: pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz, mert különben az emberen áttaposnak. Régen zavart, ha megbámultak az utcán, hogy ilyen vagyok, de bekaptam a „leszarom tablettát”, hiszen a realitás a következő: ha én nem mozdulnék ki, akkor nem lennének barátaim – emlékszik vissza a régi sérelmekre a fiú.
Márpedig Adriánnak sok barátja van. Lányok is. Havonta egyszer bulizni vagy vacsorázni mennek együtt, és az intézmény programjait is rendszeres látogatják. A barátok segítenek a fiúnak az ilyen alkalmak után a hazajutásban vagy a hétköznapinak tűnő helyzetek megoldásában is. Anyukája pedig a közlekedésben nyújt támaszt. Minden reggel és délután biciklivel kíséri Adriánt a városban. Erre szükség is van, mivel sokan a fiatalok közül a fülük botját sem mozdítják, ha meglátják őt. Az idősebbek félreállnak, a tinédzsereknek nem jut eszükbe ez az apró figyelmesség sem. Adrián ilyenkor morog, de elmondása szerint hamar túllép a bosszúságokon. Neki ugyanis komoly tervei vannak. Munkát akar, ahol megbecsülik és megfizetik, valamint tudást, hiszen kíváncsisága határtalan.
Szántó Renáta
Leave a Reply