Kíváncsian foglaltak helyet a vendégek az újraszerveződött szépírók felolvasó délutánján, amit a közelmúltban tartottak a Városi Múzeumban. Családias és kifejezetten bensőséges hangulatúra sikerült a rímfaragók rendezvénye.
A költészethez való alázatos hozzáállásukat bizonyítja, hogy nem tartják magukat költőnek, bár több verseskötetük, illetve regényük is megjelent. Mindannyian szerényen beszéltek önmagukról. Megtudtuk, hogy életüket végigkíséri a líra iránti vonzalom és szeretet, ám viszonylag későn, nyugdíjba vonulásuk után jutott idejük az írásra. Nagyon különböző mesterséget folytattak aktív korukban: van közöttük katona, erdész, vegyész és bányász is, de egészségügyi, valamint pedagógia pályáról érkezők is tartoznak a társasághoz.
Egyik legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor gondolatait idézve: a költészet nem „nagyúri, díszes, tündöklő terem”, hanem: „olyan épület, mely nyitva van boldog-boldogtalannak”. Vagyis foglalkozástól függetlenül bárki tollat ragadhat, hogy írásban fejezze ki érzelemgazdagságát, vagy éppen olvasóvá váljon.
Oravecz Editnek komoly szerepe volt abban, hogy összehozza az alkotókat, akik kéthetente osztják meg egymással írásaikat. Talán csak a véletlen műve, de érdekes, hogy a költészet napján, tehát április 11-én alakult csoport éppen 11 tagot számlál.
Mivel a karácsonyi ünnepeket megelőzően tartották az eseményt, az unokák zenei köszöntője és néhány versük is ehhez kapcsolódott.
Életük legfontosabb történéseit, a legemlékezetesebb boldog, vagy fájdalmas pillanatait tárták elénk az alkotók. Ehhez pedig nem kevés lelkierő és bátorság szükséges, hiszen legmélyebb érzéseiket öntötték szavakba, amit nyíltan vállaltak. Őszinteségük könnyeket csalt a szemekbe, hiszen oly sokan átéltük már az igaz szerelmet, egy kisgyermek születését, felnövekedését, súlyos betegséget, vagy éppen a halál közelségét.
Érdekes volt a felismerés, hogy mindenki a saját versét tudja a legjobban előadni. Szükségtelen, hogy más adja át azokat az átélt, felkavaró emberi érzéseket, értékeket, amiért érdemes megszületni erre a földre. A lírai költemények egyik fontos üzenete, hogy rohanó világunkban néha le kell lassítanunk, netán megállnunk egy rövid időre. Meg kell várnunk, hogy utolérjen minket a lelkünk. Így talán megőrizhetjük magunkban a legszebb emlékeinket. De azt se felejtsük el, hogy amit nem adunk tovább, az meghal bennünk. Az összegyűjtött bölcsességet, az élettapasztalatot, a tudást osszuk meg a következő generációval, éppen úgy, ahogy az írók is teszik olvasóikkal.
A verseken kívül prózát is hallhattunk, mégpedig – Bakonyi Zoltánné Gizike hiánypótló ötletének köszönhetően – tanító jellegű mesét. A nyugdíjas szakember fél évszázadot dolgozott az egészségügyben, ezért elsősorban a szervezetünk működéséről, a különböző betegségek tüneteiről és azok megelőzéséről ír, nem tudományos, hanem közérthető formában. Saját bevallása szerint a másik kedvenc témája a természet, mivel szívesen és gyakran kirándul. Társaságuk kiadványa is az ő személyéhez fűződik, ami informatikai ismereteinek köszönhető.
Megtudtuk azt is, hogy Osváth Imre hetven éves korában, szinte egyik napról a másikra kezdte el írni a verseit, mégis ő számít a legtermékenyebb verselőnek a csapatban. Egyik kedvenc témája a bányászat, az ott eltöltött évek hatására 43 versben és balladában állít emléket az ajkai szénbányászoknak. Szerinte a vers nem más, mint a szív zenéje. Ha az olvasó felismeri benne a saját érzéseit, kapcsolat alakul ki közöttük.
A közvetlen viszony kialakítása költő és hallgatóság között, jobban talán nem is sikerülhetett volna, mint ezen az irodalmi délutánon, ahol a szépírók örök élményt szereztek számunkra. Csaknem mindenki jelen volt a tagok közül: Fábián Sándor, Józsa Károly, Osváth Imre, Kovács György, Horváth Sándorné, Makkay Mária, Bakonyi Zoltánné, Némethné Péntek Zsófia és Oravecz Edit.
Leave a Reply