Ajkaiként mindig büszkén vallom és hirdetem, hogy Fekete István, az író Ajkán született. Itt írta ugyanis első cikkeit, majd díjnyertes regényeit, színdarabját, nagy sikerű filmforgatókönyveit.
Azt hisszük ismerjük, és Fekete Istvánról beszélni könnyű… Könnyű akkor, ha megmaradunk azoknál a felszínes sztereotípiáknál, amelyeket a rendszerváltás előtti rezsim engedélyezett számára: ifjúsági író, állatregény író, jobb esetben a természet írója. Ha azonban az életművet figyelmesebben szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy sokkal mélyebb, gazdagabb az imént említetteknél. Mert a Zsellérek című regény, a Dr. Kovács István és még további négy játékfilm forgatókönyv írója, a Hajnalodik című színdarab szerzője nem ifjúsági író! Azonban a második világháború után kialakult politikai rendszer nem hagyta neki járni a megkezdett utat, ezért fordult teljes írói fegyverzetével a természet felé, ami addig is egyik, de nem egyedüli témája volt.
Elmondhatjuk, Fekete István mindig is a föld embere volt, gazdatisztként, de íróként is megmaradt annak. Felesége, Edith asszony mesélte, hogy egyszer budai lakásuk erkélyéről meglátott egy kis vadnyulat a kerítésük mellett, és akkor felsóhajtott: nézze, talán én is meg fogok itt szokni. Sohasem szokta meg a várost… A föld embere volt tehát, de sohasem földhöz ragadt! Mert a természetről szóló írásaiban mindig lehet érezni a szélesebb távlatokat és a mélyebb tartalmat. Tanított, de nem kioktatott! Nem nevelt, csak mutatta az utat. Nem csak egy-egy állatra, növényre akarta ráirányítani a figyelmünket, hanem mindig ott volt a háttérben az egész teremtés tisztelete. És vajon az ember nem ugyanúgy része-e a teremtésnek, mint bármely élő és élettelen a Földön?
Ezen a ponton elérkeztünk a Fekete István-i életmű talán legfontosabb jellemzőjéhez: az Ember mindenkori tiszteletéhez, a mély humanizmushoz, ami az író műveit és egész életét áthatotta. Akár a műveit olvassuk, akár az életét nézzük, ott találjuk az Embert, a nagybetűset. Műveit olvasva rátalálhatunk a Zsellérekben arra a részre, ahol az ellenséges katonában is meglátja az embert, a Hajnalodikban a végső megoldást a népek közti megbékélés adja, Éjfél után című elbeszélésében a küzdő, vergődő, de a reményt soha fel nem adó és végül győztes embert hirdeti, és még hosszan lehetne sorolni. De magánéletében, gazdatisztként is mély emberségről tett bizonyságot, mikor az uradalmi gyerekeknek sajátjából biztosította naponta a tejet, az igaztalanul vádolt béreslegényt megmentette a börtöntől, vagy épp nem küldte el a tüdőbajos arató legényt, aki máshol nem kapott volna munkát. De „befutott”, híres íróként is vállalta a kockázatot, és saját lakása egy részét engedte át az apácáknak kápolna céljára, vállalva ezzel az akkori korban gyakori internálást is (a kápolna azóta is ott van és működik).
Hirdetni és élni a megbecsülést, az elfogadást, és nyílt szívvel, segítő szándékkal fordulni mindenek felé: ez volt Fekete István alapvetése. Olyan értékek ezek, amelyek soha el nem évülhetnek, soha nem lehetnek idejét múltak, ósdiak, pláne nem tűnhetnek el közülünk, mert ha így történne, az az Ember végét jelentené.
Fekete Istvánt tehát emberként is példaként állíthatjuk magunk és mindenki elé.
De ha már példakép, ne feledkezzünk meg még egy nagyon fontos vonásáról, amely minden igaz Ember alapvonása: a szerénység.
Már ismert, sikeres íróként haláláig íróasztalán tartott egy táviratot, amelyben felmondása után „kirúgta” őt az ajkai földbirtokos. Fia érdeklődésére azt mondta: „Amennyiben az írói sikereim ne adj’ Isten fejembe szállnának, minden nap emlékeztessem magam, hogy csak egy állásából kidobott gazdatiszt vagyok!”
Tanuljunk hát tőle, figyeljünk rá mindennapjainkban is, és legyünk büszkék rá, mi, ajkaiak!
Horváth Tibor,
a Fekete István Irodalmi Társaság elnöke
Leave a Reply