Dr. Buda László pszichiáter, pszichoterapeuta az idei első előadásának színhelyéül városunkat választotta. Ennek „örömére” útközben két balesetbe is belefutott, de mint mondta Ajkán mosolygó arcok fogadták. A szomatodráma megteremtője a Nyitott Akadémia berkein belül Önelfogadás, önszeretet, öngyógyítás címmel tartott bemutatójával óriási sikert aratott a nézőtéren helyet foglalók körében. Művelődési központunk színházterme adott helyet a rendezvénynek március 14-én, amelyre nagyon sokan voltak kíváncsiak.
Aki már hallotta a pszichiáter korábbi előadásait, tisztában volt vele, hogy kitűnően fog szórakozni az este alatt, ugyanakkor értékes információkkal, élményekkel feltöltődve távozik majd a teremből. A Mit üzen a tested? című könyve után a Mit üzen a lelked? is elkészült. A két könyv egymásnak folytatása: az elsőben a testi, a másodikban a lelki élet kap nagyobb hangsúlyt.
A szakember profi előadó módjára nagyon szépen levezette, elmagyarázta, a laikusok számára is érthetővé tette a mondanivalóját, amit humorral tett fogyaszthatóbbá, így többször derültséget váltott ki a hallgatóságból. Egyrészt magánéleti, másrészt a kliensekkel folytatott munka gyakorlati tapasztalatairól számolt be, többször bevonta a közönséget a témák megvitatásába, illetve példákat hozott a könnyebb érthetőség érdekében.
-Kultúránkra jellemző, hogy nem szeretjük a testünket, felnőtt korunkra elidegenedünk tőle. Pedig testünk nagyon érzékeny organizmus, gondoljunk csak a citrom savanykás ízére, vagy egy tábla finom csokoládéra, ami rögtön kivált belőlünk valamilyen reakciót. Bánjunk hát jól legközelebbi hozzátartozónkkal, még akkor is, ha megbetegszünk. Ilyenkor ne ellenségként tekintsünk rá, hanem partnerként kezeljük. Bármilyen furcsának tűnik, beszéljünk hozzá bátran. Mint tudjuk, erőszakkal semmit nem lehet elérni, így van ez a testünkhöz, illetve a betegségünkhöz való viszonyunkkal is. A fogyókúrát például már nagyon sokan kipróbálták, annak ellenére, hogy mennyire nem működik. Azért van ez így, mert nem jól állunk hozzá. Szidjuk magunkat, a külsőnkkel elégedetlenek vagyunk, szinte magunkra támadunk, ahelyett, hogy szépen megbeszélnénk vele a teendőket és közösen megoldanánk a feladatot.
-Gyakori probléma, ha feszültek vagyunk, valamilyen pótcselekvésbe kezdünk, többet eszünk, iszunk, mint amennyire szükségünk van. Ellenben ha jól érezzük magunkat, egyrészt nem betegszünk meg, másrészt nem kell evéssel, ivással vagy más szerek fogyasztásával csökkentenünk a feszültséget.
-Mindannyian két érzelmi puttonyt cipelünk: az egyikben az van, amivel megbántottak bennünket, a másikban pedig, amit mi rontottunk el. A lelki teher olyan, mintha mázsás súlyokat cipelnénk a hátunkon. Tegyük ezt le, ne akarjunk folyton mindenféle elvárásnak megfelelni, hiszen ez úgyis lehetetlen. Feltétel nélküli barátságossággal, elfogadó szeretettel forduljunk önmagunk felé. Ez nyilván nem egyszerű, hiszen nehezen változik az ember, különösen felnőttkorban, de gyakoroljuk rendszeresen és menni fog. Érdemes úgy élni, hogy ne kelljen feltennünk utolsó perceinkben azt a kérdést: vajon miért nem éltük a saját életünket?
Leave a Reply