Elengedni valakit, vagy valamit, rendkívül nehéz. Az ember életében mégis vannak olyan helyzetek, amikor muszáj meghozni a fájdalmas döntést és tovább kell lépni. A kérdés azonban minden esetben ott motoszkál: hogyan? Ezt a témakört beszélték át a Szülők Klubjának legutóbbi találkozóján a múzeumban.
Már a gondolat messzire mutat, hiszen a gyászban, a konfliktusokban, a hazugságokban vagy éppen az egyes kapcsolatokban is eljöhet az a pont, amikor az embernek szembe kell néznie a történtekkel. Az esetek többségében ez a legnehezebb, hiszen senki se szereti tudatosítani sem magával, sem a környezetével, hogy valami nem stimmel. Sokszor ezért ragaszkodunk görcsösen sérelmekhez, régmúlt kapcsolatokhoz, vagy az elvesztett, de annál inkább szertett személyekhez, állatokhoz esetleg tárgyakhoz. Nem tudjuk elengedni őket, hiszen sosem tanultunk arról, hogyan kell.
A mai kultúrára az örökös tagadás a jellemző, a minden rendben szlogennel megtűzdelve. A többség inkább eltitkolja, ha problémája van, hiszen a társadalom könyörtelenül kinevet mindenkit, aki más. Vagy egyszerűen csak gyengének tűnik, ami olyan, mint álarc nélkül menni a farsangi bálba. Megalázó. Pedig a fájdalom megélésére szükség lenne, a személyiség ugyanis csak így fejlődhet az évek során.
Ami nem öl meg, az megerősít, tartja a mondás, ám receptet nem kapunk, hogy mit kell tenni. A múzeumi összejövetelen azt fogalmazták meg a résztvevők, hogy akkor tudnak igazán segíteni gyermekeiknek kríziseik feldolgozásában, ha először önmagukban tisztázzák, hogyan állnak a veszteségeik elfogadásával, az elengedéssel, a gyásszal. Györgyné Kollár Gabriella, a csoport vezetője kiemelte, hogy a pszichológusok vizsgálatai szerint csak az az ember tud igazán boldog, teljes életet élni, aki tisztában van földi élete múlandóságával, ezáltal képes szembenézni vele, elfogadni azt. Utalt arra is, hogy az élethosszig cipelt sebek, harag és gyűlölet a testet is megbetegítik idővel, míg a megbocsátás a gyógyító erő forrása lehet. Az tud tehát túllépni a legsúlyosabb csapásokon, aki engedi, hogy fájjon, majd miután kellő időt fordított rá, elfogadja, megbocsát érte és emelt fővel lép tovább.
Fotó: Györkös
Leave a Reply