Nos, nem a nagy klasszikus, Friedrich Schiller drámájáról van szó, de témáját tekintve az ármány és a szerelem a főszereplője Carlo Goldoni vígjátékának, a Mirandolinának, természetesen a fogadósnő és Rippafratta lovag mellett. Hiszen a történetben minden épkézláb férfi Mirandolinába szerelmes, vetélkednek kegyeiért, de valljuk be, ez hosszútávon igencsak unalmas és fárasztó. A fogadósnő is így van ezzel, ezért amikor megszáll panziójában a híres nőgyűlölő Rippafratta lovag, elhatározza, hogy rövidesen az ujja köré csavarja. Ettől fogva veszi kezdetét az igazi színjáték, azaz a nemek harca.
A Zentai Magyar Kamaraszínház előadása bővelkedik az újszerű megoldásokban, hiszen kis túlzással a darab egyidős az emberiséggel, 1753-ban mutatták be először. A kor színjátszása ekkor nagy átalakuláson ment keresztül, Goldoni mindenféle színpadi írott és íratlan szabályt átdolgoz, hogy kiemelje a vígjáték műfaját a vásári komédiák sorából.
Ekkor már Angliában, majd Franciaországban is uralkodó volt a maszk helyett a maszkírozás, vagy saját arccal, esetleg festett és ragasztott szakállal módosított orcával való színjátszás. Itáliában azonban megmaradt vagy visszatért a jellemet jelző álarc. A színészek sokáig féltek saját arcukkal játszani. Ez a saját arccal való játék volt a “mimika”,mely újfajta magatartásra késztette a színészeket. Mégis egyszerűbb volt leszoktatni őket az álarcról, mint a “commedia dell’arte” módszeréről (rögtönzés), hogy tudniillik a színész ne a színpadon találja ki a szöveget, hanem azt mondja, amit az író vagy költő írt. Ez ellen indulatosan küzdöttek a színészek. Szerintük a szerző dolga csak annyi, hogy leírja a cselekmény menetét, s jelezze, mikor melyik szereplő szólal meg. Így a színészek úgy érezték, hogy a színdarabot ők valósítják meg.
Goldoni előre megírt dialógusait azonban szóról szóra meg kellett tanulni, és sokszor a közönség számára is fűzött a színdarabba magyarázatokat, ma ezeket szerepmonológoknak nevezzük.
A zentai társulat mindezt a teljes eszköztelenséggel párosította, Mészáros Tibor rendezésében a színészek játszottak el minden hangeffektust, mely a párbeszédeket kísérte. Így többek között teljesen természetes volt az is, hogy a lovag szolgája volt négykézláb a kanapé a „nagy beszélgetésekhez”, vagy a golfozó grófok ütéseinek hangját a háttérben lévő szereplők szolgáltatták. Miközben zajlott Mirandolina cselszövése a lovag ellen, már a néző is azt hihette, hogy a darab végére bizony mindenki megtalálja élete párját. Goldoni azonban másképp szövi a cselekményt, hiszen ahogy ő maga vallja “színműveim alkotása közben mindössze arra törekedtem, hogy ne hamisítsam meg az emberi természetet”. Tehát elképzelhetetlen, hogy miközben egy nő magába bolondít egy férfit, ő maga is szerelembe essen, és elkötelezze magát.
Több értelmezés az író társadalomkritikáját hangsúlyozza a mű kapcsán. Azt, hogy ez az arisztokráciát, a pénzen vett nemességet, a férfitársadalom gőgjét szatirikusan leleplező keserű komédia. Ez is benne rejlik a műben, hiszen mint minden remekmű, ez is többszólamú. Valóban ritka a 17. század közepén egy olyan nő, aki önálló, szabad üzletasszonyként egyedül vezeti fogadóját, és állja a sarat a rideg, pénzéhes és rangkórságban szenvedő férfivilágban. Ezt a sokszor kacagtató, de mégis elgondolkodtató történetet a burleszk, a pantomim, a klasszikus vígjáték elemeit ötvözve mutatta be nagy sikerrel a Zentai Magyar Kamaraszínház. A mű befejezése pedig legyen a néző dolga, hiszen „”Tisztelt közönség, kulcsot te találj, / Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj!” (Bertold Brecht)
V.H.A.
Leave a Reply