Volt idő, amikor a jó magyar emberek az oroszok ellen harcoltak. Így volt ez 1849-ben, az első világháborúban (Galíciában tüzér nagyapám is kőhajításnyiról lőtte kartáccsal a muszkát), 1942-től is (lásd még „doni áttörés”) és legutóbb 1956-ban is, amikor a demokráciáért küzdöttek elvbarátaink.
Változnak az idők és változunk mi is. Október 23-án a 67. évfordulón (könnyű kiszámolni, mert én is 1956-ban születtem), Veszprémbe érkezik regnáló miniszterelnökünk, hogy ott (vagy annak a helynek a közelében), ahol lőtték a megszálló oroszokat az egyetemisták, megemlékezzen ’56 hőseiről, akik sírva forognának a sírjukban, ha látnák, hogy az országban, a tényleges rendszerváltást támogató ifjúság mai (akkori) oszlopos tagja milyen széles nyelvcsapásokkal hódol be Magyarország „örökös megszállóinak” (lásd még: geopolitikai és birodalmi irányelvek) és mennyire élvezi a pávatáncot az ötvenhatosok sírján. Mindezt persze a függetlenség, az ország szuverenitása jegyében, még zsebében hordva a Peking-Budapest repülőjegyét, amit persze hogy nem ő, hanem mi fizettünk az adóforintjainkból… Kíváncsi vagyok, hogy élnek-e még a királynék városában az ötvenhatos ifjak harcos utódai…?
Herceg József, régen elkészült, de mindmáig kiadatlan könyvében (Szívlapáttal mérték az éveket) napról-napra sorra veszi az 1956-os ajkai eseményeket. Az utolsó, november 5-éről szóló bejegyzés így szól:
„November 5-én, Gyulafirátót határában, a jobb halántékán ért fejlövés következtében el-halálozott a bányászfoglalkozású Ludmann Sándor honvéd. Az árva gyermekként nevelődött fiatalember Ercsiből igyekezett ajkai lakhelyére, s mivel fegyver volt nála, az orosz katonák lelőtték. Ő volt a forradalom egyetlen ajkai halálos áldozata.”
Lékó Sándor
Leave a Reply