“Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.” / Fekete István/
Hirdetés
Ötven éve, 1970. június 23-án költözött fel az örök irodalmi arcképcsarnok égi íróasztala mellé Fekete István, minden idők egyik legolvasottabb, és bizton állíthatom legszeretettebb magyar írója.
Gyermekkorom meghatározó alakja volt Fekete István, akinek egyik Ajkán íródott elbeszéléskötetét, a Csí-t hatodikban év végén a kitűnő bizonyítványom mellé kaptam ajándékba. Természetesen addigra már rongyosra olvastam a Tüskevárt, a Téli berket, és nemcsak azért, mert kötelező volt elolvasni őket, hanem mert falusi kislány létemre jobban szerettem fára mászni, csúzlizni, íjjal célba lőni, bogárgyűjteményt készíteni, mint babázni. Tutajossal és Bütyökkel, Matula bácsival újra találkozni a regény lapjain olyan volt minden egyes alkalommal, mintha egy nagyon régi baráttal kóborolna az ember az utca végén, a fűzfák alatt. Azt hiszem, ha ma kezembe veszem ezeket a regényeket, újra gyerek vagyok egy kicsit, és megrohannak az emlékek.
Aztán hosszú idő után akkor vettem ismét elő a köteteit, amikor kapcsolatba kerültem a Látássérültek klubjával, akik az író emlékére minden évben halálának évfordulóján országos versenyt rendeztek. Ekkor aztán minden könyve előkerült, és szinte „professzorok” lettünk műismeretből, miközben zsűritársaimmal a feladatokat állítottuk össze. Idén húsz éves lett volna ez a versengés is, amelyet sajnos jövőre kellett halasztanunk. Így elmaradt ez az ünnep, melyre az ország minden tájáról érkeztek volna a látássérült sorstársak, hogy összemérjék tudásukat a „Barangolások” című novellagyűjtemény kapcsán.
Nem maradt hát más nekünk ezekben az időkben, mint egy látogatás a Városi Múzeumban, ahol Fekete István személyes tárgyai között bolyonghatunk, megcsodálhatjuk egészen egyedi kézírását, a pipáját, a pulóverét, az íróasztalát, a tollát, mellyel azokat a varázslatos regényeit, verseit, forgatókönyveit írta.
A budapesti Tárogató utcai lakásából a legtöbb relikvia az ajkai múzeumba került, számtalan fotó őrzi az egykori Ajka és az író alakját. A kihelyezett tárlókban megelevenedik előttünk az egész hatalmas irodalmi munkásság, mely Fekete Istvánnak életében az akkori irodalomtudományi elit részéről nem sok elismerést hozott. De szerette őt az olvasóközönség, műveit megjelenésének hónapjában elkapkodták.
Még diákéveiben, mint oly sok kamasz, ő is verselgetett, rövidebb prózával kísérletezett, de kiforrott, egyéni stílusú íróvá az ajkai években vált. Szenvedélyes vadász és erdőjáró volt, vadászattal kapcsolatos cikkeit 1933-tól a Kittenberger Kálmán szerkesztette Nimród közölte, később az Új időkben jelentek meg novellái. 1937-ben A koppányi aga testamentuma című regényével megnyerte a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatának első díját, két évvel később a Zsellérek című regénye aratott sikert az Egyetemi Nyomda pályázatán. Ezeket a műveket is Ajkán írta, miközben a Nirnsee birtokon tejüzemet szervezett, búzavetőmagot nemesített, az irányításával tenyésztett merinói kosok számos díjat nyertek. Gazdatisztként is a legfelkészültebb, a leghatékonyabb szeretett volna lenni, és igazi gazdája volt a birtoknak és az itt élő, dolgozó embereknek.
A Városi Múzeum többek között bicskáját, szemüvegét is őrzi, és azt a díszmagyar ruhát, melyet Hajnalodik című színdarabjának a bemutatóján viselt. Mintegy 4000 darabból álló hatalmas levélgyűjteménye is a múzeumban található, és a legszívbemarkolóbb emlékünk tőle az a rózsacsokor, melyet halálakor a felesége helyezett el a koporsójában.
1941-ben hagyta el Ajkát, családjával Pestre költözött, és a Földművelésügyi Minisztérium vadászati előadója lett. Sorra jelentek meg művei, regényei és novelláskötetei, de tanult szakmáját sem hanyagolta el, oktatófilmek forgatókönyveit írta a földművelés, az állattenyésztés, a gazdálkodás témakörében. A Halászat című tankönyvéből generációk tanulták meg a halgazdálkodás alapjait.
A II. világháború után mellőzték, könyvei nem jelenhettek meg, sokszor alkalmi munkákból tartotta el a családját. Csak 1957-től adják ki műveit, melyek aztán zajos sikert aratnak, 1960-ban a Tüskevárért, amelyből remek tévésorozat is készült, József Attila-díjat kapott. A hatvanas évek közepétől háromkötetesre tervezett önéletírásán dolgozott, melyből 1965-ben megjelent a Csend, s 1970-ben elkészült a Ballagó idő is. Többre már sem ideje, sem ereje nem maradt, 1970. június 23-án Tárogató utcai otthonában örökre lehunyta szemét. Számunkra azonban megmaradt a sok-sok remek mű, a filmek, és az a megmagyarázhatatlan örömérzet, mely akkor fog el bennünket, amikor szívhez szóló regényeit olvassuk.
Mindez nap mint nap látható a Városi Múzeumban, aki még nem tett ide látogatást, most keresve sem találhat jobb alkalmat.
“Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy, amelyet nem kiált el senki.” / Fekete István/
V.H.A.
Leave a Reply