Vujity Tvrtko: Túl minden határon című motivációs előadását láthattuk május 9-én a művelődési központ színháztermében. Két óra alatt körbeutaztuk a Földet, láttunk mulatságos és kevésbé mulatságos diktatúrákat, hétköznapi hősöket, akik megmentik a világot, és akik legyőzték azt, amit lehetetlen: a halált. Mesélt egy fiúról, akinek nincs lába, mégis mindig talpra áll. Mélységek és magasságok, sírás és nevetés, menny és pokol – óriási energiák szabadultak fel a teremben.
Mindannyian tudjuk, hogy Magyarország a legpesszimistább nemzetek egyike, holott erre igazából nem lenne okunk. Ezért is érdemes kilátni önmagunkból, megismerni a világot, hogy változzon ez a negatív szemlélet. Vujity Tvrtko a saját eszközeivel ezért mindent meg is tett ezen a két órás találkozáson.
Magáról is elmondott néhány információt. Kiderült, hogy szénbányász volt az édesapja, ami az ajkaiak számára nyilván mindjárt szimpatikussá is tette. Még szinte gyerek volt, amikor belekeveredett a háborúba, barátai haltak meg mellette. Pécs a szülővárosa, innen indult el, hogy beutazza a világot. Számtalan helyen járt, többek között Kínában, Csernobilban, láthatta a Trianoni szerződést, a romániai lepratelepet. Az is kiderült, hogy 64 kilogrammnyi dokumentumot, cikkeket, hivatkozásokat őriz, mert kínosan ügyel rá, hogy minden igazolható legyen amit állít, egyetlen hamis szó ne legyen benne.
Részletesen elmesélte hogyan hozták haza (medvevadásznak álcázva magukat) egy Tatárföld melletti elmegyógyintézetből a második világháború utolsó hadifoglyát, Toma Andrást, 2000-ben, akiről bebizonyosodott, hogy magyar és hibátlanul szavalta a Szózatot.
Bemutatta a világ egyik legzártabb országának diktatúráját, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot. Hihetetlen, de attól még igaz, hogy itt hivatalosan is eltörölték az időszámítást és a nagy vezérük születéséhez kötötték. Mindent róla neveztek el és bebalzsamozott testét egy hegy gyomrában őrzik a Sztálin elvtárstól kapott páncélvonat társaságában. Ennél mulatságosabb diktatúra már csak Türkmenisztánban van. A volt szovjet tagköztársaság kőolaj és földgáz lelőhelye, ahol 4 forint a benzin literje és ingyenes a távhőszolgáltatás, a közlekedés és ezért semmi mást nem kell tenni, csak nagyon kell szeretni minden türkmének szent atyját, akinek rendeletei az idióta törvények toplistáját vezeti. Például bezáratta a vidéki könyvtárakat, hogy ne olvassanak, hanem dolgozzanak a parasztok. Betiltotta a balettot, mert elnöki rendeletében kimondta, hogy ő azt nem érti. De milyen „normális” diktátor, hiszen legalább nem törölte el az időszámítást.
Az egyik legnagyobb példakép, aki mindössze 119 centiméter, mégis fel lehet rá nézni: Nick Vujicic, az ausztráliai szerb férfi, aki a világ legritkább genetikai rendellenességgel született, négy végtag hiánnyal. Tőle meg lehet tanulni, hogy az életben a hithez, az elszántsághoz kell még valami, ez pedig a humorérzék. Szerinte győzelem vagy tanulság létezik, a vereség hiányzik a szótárából.
Az újságíró felhívta a figyelmet egy érdekes tényre a sport kapcsán is: ha az elmúlt húsz évben bármikor elvesztettünk egy válogatott szintű élsportolónkat, akkor a gyászoló sportcsapat mindig, kivétel nélkül megnyerte a tragédia utáni első mérkőzését és a szezont is szép eredménnyel zárta. Megmutatta kisfilmeken keresztül a gyász, a fájdalom erejét, amivel egy sportoló belemenekül a győzelembe. A hozzáállás, az akarat több százszorosa lett az addigiaknak. Akkor is, ha gyengébb volt, akkor is, ha esélye sem volt a csapatnak a győzelemre. A gyásznak és a fájdalomnak cselekvésbe fordítható ereje van. Füzi Ákos, Fehér Miklós, Kulcsár Anita, Kolonics György és még lehetne sorolni a tehetségeket, akik már nem lehetnek közöttünk. De ha már sport, van ennek egy vidám oldala is. Vajon ki az a „Fekete Hógolyó”, azaz miért van egy magyarnak kongói útlevele, és hogy kerül ki az olimpiára, mint Közép-Afrika egyetlen szlalom sízője? Dehát, mint tudjuk, minden lehetséges, csak ami lehetetlen, az kicsit tovább tart. Így gondolta ezt egy amerikai kislány is, aki két magyar edző vezetésével megszerezte a csapataranyérmet, röviddel egy szilánkos csípőcsonttörés és súlyos bokasérülés után is.
Az újságíró végig nagyon hatásosan fogalmazta meg a mondanivalóját. Kisfilmeken, képeken, fotókon keresztül mutatta be az izgalmas kalandokat, a tragédiákat, az emberfeletti erőt és küzdelmet, amivel mi emberek igenis jobbá tehetjük ezt a világot: a mi világunkat. Kiláthattunk önmagunkból, az életünkből, ugyanakkor hasonló volt az élmény, mint egy belső utazáson. Nem is annyira motivációs előadáson vettünk részt, sokkal inkább motivációs tréningen. Aki átengedte az érzelmeit, a látottakat, hallottakat, úgy jöhetett ki a színházteremből, hogy valóban kapott valamit. Leginkább példát a kitartásról, az akarat, a pozitív életszemlélet teremtő erejéről.
Leave a Reply