Összegereblyéztem a gyümölcsfák lehullott leveleit. Külön kupacba a megfeketedett diólevelet, a dióhéjat, miközben átkoztam a burokfúró legyet. Betakargattam a hideget nehezen tűrő virágaimat. Védett helyre vittem a muskátlikat, leandereket. A bokrok, fák megmetszve, a törzsük lemeszelve, a föld felásva. A kert várja a téli napokat. Mi már nem annyira, mert vírushelyzet van, ami egyre fokozódik a bezártsággal, korai szürkülettel, lelassult élettel, és a távolságtartó, arctalan csenddel.
Túllépve az egészségünkkel kapcsolatos félelmeinken, a biztonság kedvéért összeírtam, milyen gyógyszereket szedünk. A jövőben családtagjaink tudni fogják, hol tartjuk hivatalos iratainkat, személyünket igazoló dokumentumainkat, elrongyolódott, ámde fontos kártyáinkat az egyénre szabott kódszámokkal.
Nem szeretnénk egy várható pánikhelyzetben kapkodni majd, ezért összecsomagoltam a kórházi cuccainkat is. Zokni, papírzsebkendő, evőeszköz, papucs, WC-papír, gyógyszerek, pizsama, köntös, törülköző, törlőkendők, csőrös pohár.
Ha jön a mentő értünk, nem kell a kaputelefonnal sem bajlódniuk, mert nyitva lesz az ajtó.
Amit még be kell szereznem, az egy alkoholos filctoll, amivel felírom majd a mellkasomra, hogy mit ne tegyenek velem, ha nem kapok levegőt.
Szeretnék megtenni minden tőlem telhetőt, hogy emberi mivoltom megőrizhessem, és gépek nélkül lehessek ura majd önmagamnak, és a helyzetnek is.
Jó lenne, ha mindnyájan bizakodva néznénk ebbe az egyébként reménytelennek tűnő, kiszolgáltatottsággal fenyegető jövőbe.
Talán lesz erőnk, hitünk, kitartásunk, és nem utolsó sorban szerencsénk hozzá.
Leave a Reply