Sokszor hallottunk már elbeszéléseket és történeteket a II. világháború legkegyetlenebb időszakáról, amikor élet és halál egy kézben összpontosult. Mégis azt kérdezzük, mi közünk ennyi idő után a holokauszthoz? Elsőre azt gondolnánk semmi, pedig sokkal több annál – derült ki Pécsi Tibor történész előadásából, amit a holokauszt ajkai áldozatainak emléknapján tartott a vmk kiállítótermében.
A Hit Gyülekezete által szervezett megemlékezésen húsba vájóan élénken pattogtak a teremben a szavak, amelyek nemcsak általánosságban, hanem Ajkára és a környékre vetítve mutatták be új nézőpontból a népirtás kérdését. Megdöbbenést és letargiát váltott ki a hallgatókból, mert nem is sejtették, hogy ötvenöt embert hurcoltak el városunkból és a kistérségből, akikből negyvenkilencen rövid időn belül Auschwitz-Birkenauban életüket vesztették. A legfiatalabb üldözött három hónapos, a legidősebb nyolcvanöt éves volt. Nevük és életkoruk felsorolásával emlékezetek az egybegyűltek rájuk.
Üveges Sándor, az Ajkai Városszépítő Egyesület elnöke megható, mégis elgondolkodtató sorokkal vezette fel a témát, hangsúlyozva, hogy eleinte úgy hitte, nincs köze a holokauszthoz. Így az első reakciója a teljes elutasítás volt, mondván nem is élt még akkor. Aztán beugrott neki édesapja tükre, amin egy zsidó név állt, a készítőé.
– Jó ember volt, becsületes, nekünk is adott munkát, mégis elvitték – idézte Üveges Sándor, édesapja szavait. Majd jött egy osztálykirándulás a tükrös történet után pár évvel, ahol az auschwitzi haláltáborhoz látogatott el gyermekként, látott mázsányi levágott hajat, több ezer félredobott szemüveget, ám egy emlékkép a többinél is élesebben maradt meg benne. Egy német család, akik jóízűen ebédeltek az egyik barakk árnyékában. Radnóti költeményeiről nem is beszélve, amelyek azóta is folyamatosan felidézik Üveges előtt a legelcsigázottabb pillanatokat.
– Ráébredtem, hogy apró, de mélyen személyes szikrák az én bőrömbe és lelkembe is belevésődtek, nekem is közöm van a holokauszthoz – zárta gondolatait. Üveges Sándor után Goda Zoltán szemtanú elevenítette fel a tövisként bőr alá fúródó, így máig a lelket mérgező emlékeket gyermekkorából, mikor is édesanyjával végignézték, miként hajtották Pápán a várkertig a zsidókat.
– Hangos vezényszó dörrent: Állj! A férfiak álljanak jobbra, a nők balra, a gyerekek maradjanak középen. Majd hangos sírás-rívás és jajveszékelés vette kezdetét, de a puskatus kemény puffanásai megtették a hatásukat, hogy mindenki tegye a dolgát. Én anyám kezét fogtam és megrettentem – emlékezett vissza az 1944-es év egyetlen napjára a szemtanú, aki szerint az ott látottak és hallottak mindenkit élete végéig elkísérnek, akárcsak az auschwitzi kiállítás feljegyzései és képei. Az úgynevezett „magyarfolyosón” ugyanis dokumentálták az érkezettek (majd elhunytak) adatait.
Goda Zoltán visszaemlékezését követően Pécsi Tibor történész, Az Élet Menete Alapítvány munkatársa vette át a szót. Kiemelte, hogy megtiszteltetésnek és kihívásnak is érzi az ajkai meghívást, hiszen rövid időn belül már harmadszor jött városunkba előadást tartani.
Prezentációjának mottójául Elie Wiesel holokauszt-túlélő első könyvének címét választotta, miszerint A világ akkor hallgatott. Utalva itt azokra a csendes szemlélőkre, akik nem voltak nácik, mégsem tettek semmit a helyzet megoldásáért, pedig tehettek volna.
Pécsi Tibor szerint mindnyájunknak köze van a holokauszthoz, mert az akkori csendes szemlélődés, azaz a közöny napjainkban is jelen van. A felnövekvő generációk passzívvá váltak, nincs szilárd erkölcsi világképük, így a tolerancia értelmezés is elcsúszott, a be nem avatkozás ugyanis, majdnem olyan veszélyes, mint az elkövetés. Így pedig már párhuzamot is lehet vonni a II. világháború és a jelenkor között.
Előadásában kiemelte, hogy a szövetségesek már 1942-ben tudtak a népirtásról a kiszivárgott hírekből, légi kémfotókból és a kézi kamerás felvételekből, amelyek akkor kezdtek elterjedni, ám mégsem vették komolyan a felvételeket. A BBC is beszámolt róla, sőt a nagyhatalmak vezetői szintén tudták mi folyik a Harmadik Birodalom területén, de mindez túl hihetetlennek tűnt, hogy igaz legyen.
– Az információk birtokában felmerült a kérdés, mit tehetnek, tegyenek a szövetségesek? Az idő közben telt és milliók haltak meg a koncentrációs táborokban. Köztük az ajkai és Ajka környéki zsidók, akik sokakkal együtt megmenthetőek lettek volna, ha a nagyhatalmak tudomásul veszik az auschwitzi jegyzőkönyvben foglaltakat – amit két szökött rab jegyzett le a készülő magyar rámpáról – és tesznek valamit ellene. Ám ez nem történt meg, így Magyarországról is megkezdődtek a deportálások – fejtette ki a történész.
Rámutatott arra is, hogy az akkori magyar vezetés, élén Sztójay Dömével, mindent tudott a zsidó kérdés végkimeneteléről, ugyanis 1942-ben Sztójay a magyar kormány berlini követe volt, azaz részt vett több világkonferencián, ahol a probléma megoldásáról tárgyaltak.
– Megdöbbentő, de ilyen az emberi reakció! Veszélyhelyzetben inkább nem avatkozunk bele, mert úgyis lesz más, aki segít. Vagy legalábbis ezt feltételezzük, de lehet, tévedünk. Ez jelen volt a holokauszt idején és jelen van ma is – magyarázta Pécsi Tibor, aki fotókkal is illusztrálta a bemutatott szociálpszichológiai jelenséget.
Nem más ez, mint a bystander (járókelő)-effektus, ami két típusra osztja az embereket. Vannak a beavatkozók, akik egy apró jelre is értesítenek másokat (az emberiség kis százaléka), illetve a hátrébb húzódók, akik nem szeretnek kitűnni a tömegből, ezért inkább megvárják, amíg valaki megoldja helyettük a felmerülő nehézséget (ez az általánosabb magatartási forma). Ezért történhet meg az, hogy ha valaki fuldoklik, a többség lefotózza, de nincs, aki segítsen. Sőt ezért gázolhat halálra valakit a metró, mert hiába van utazókkal tele a peron, mégsem segít senki a vészhelyzetben lévőnek kimászni.
– A nagy többség átlagembernek gondolja magát, olyannak, mint mindenki, így a segítséget is mástól várja, mert bizonytalan. Pedig nincs más, csak mi vagyunk, ezért a mi felelősségünk lenne tenni valamit, hogy hasonló tragédiák ne történhessenek meg. A holokauszt sem volt végzetszerű, kikerülhető lett volna, ha a világ nem közönyös és nem hallgat. Elie Wiesel szerint a szeretet ellentéte, nem a gyűlölet, hanem a közöny, ezért kell megemlékeznünk folyamatosan a holokausztról és tudatosítanunk egymásban, hogy az üldözőt és a csendes szemlélőt nem sok választja el egymástól – zárta az előadást Pécsi Tibor.
Leave a Reply