A hosszútávfutás olyan, mint egy mediterrán szerető. Szenvedélyes. Hol az egekben, hol a pokolban érzed magad közben – illusztrálta kifejezően egyetlen képpel az ultrafutás esszenciáját Szabó Béla futó az Ultra című film vetítését követően, amit a TovaFutók SE az egyesület tagjainak és a Bánki Iskola sportgimnazistáinak szervezett le Ajkára.
Hogy mi is az ultra valójában? Minden maraton feletti futótávot ultrának nevez a sportnyelv, de leginkább a 200 kilométer vagy 24 óra feletti versenyekre használják a futók. Ez esetben az ultra határátlépést is jelent: túl fájdalmon és túl az örömön.
A rendhagyó vetítésen Móricz Vilmos, az egyesület versenyigazgatója köszöntötte a résztvevőket. A mozi zsúfolásig telt, mindenki kíváncsi volt Simonyi Balázs dokumentumfilmjére, amit több díjjal is elismert már a szakma. A rendező maga is részt vett a mozizáson, Szabó Bélával a film egyik főszereplőjével együtt, így az összegyűltek alig várták, hogy feltehessék kérdéseiket a meghívott vendégeknek.
Ám a kérdések előtt térjünk vissza a filmhez. A filmhez, ami olyan hitelesen és egyszerűen mutatta meg a futás lényegét, ahogy arra kevés alkotás képes. A pergő képkockák megörökítették a sikereket, a kudarcokat, a verejtéket és azt a kőkemény utat, amit a szereplők a valóságban és a saját lelkükben is megtettek, hogy elérjék a célkitűzésüket. Ki szenvedélyből, ki az álmaiért, más a gyászból az elengedés felé sodródva, megint más pedig azért, hogy eljusson önmagához és lehántsa a hétköznapok mázát. A motiváció tehát mindenkinél különböző tőről fakadt, pont ezért volt annyira elgondolkodtató és őszinte a film, ami a híres 246 kilométer hosszú, egyik legnehezebb és legnagyobb presztízsű futóversenyt, a Spartathlont és öt résztvevőjét mutatta be, de a néző mégis saját életére vonatkoztathatta a látottakat.
Az Ultra főszereplői egyszerre voltak hétköznapi, de mégis különleges nők és férfiak, akik amellett, hogy megküzdöttek a közel 1200 méteres szintemelkedéssel, a nappali hőséggel és az éjjeli hideggel, ugyanolyan esendőkként élték meg a fájdalmat, a magányt, a pontszerűséget és az eufóriát, mint bárki más. Ezért ütött nagyot a film egyik mondata, miszerint mi együtt vagyunk senkik. Nagy igazság.
Az alkotásból az is nyilvánvalóvá vált, hogy a külső szemlélődök gyakran őrültnek tartják azokat, akik valami lehetetlennek tűnő feladatba kezdenek, itt ugye a Spartathlon lefutását, (de ez lényegében bármivel behelyettesíthető) pedig ők az igazi küzdők, akik felvállalják a céljukat, álmukat, maguknak tett ígéretüket és a határaik újraértelmezését.
Az extrém megmérettetésnél nem az a lényeg ugyanis, hogy ki ér be elsőként a célba, hanem az, hogy egyáltalán eljussanak az indulók az út végére, ami nem feltétlen a valóságban megtett kilométereket jelöli, hanem azt a lelki utat, amit kitűztek maguk elé.
A filmet követően Horváth Tibor tanár beszélgetett a vendégekkel körüljárva a téma minden oldalát. A jelenlévők leszögezték, hogy a legtöbb dolog fejben dől el, így az is, hogy elkezd valaki sportolni, vagy hagyja, hogy az egészsége tönkremenjen vagy, hogy bírja-e a lelki terhelést az élet más területén.
A futás a vendégek szerint alázatot és türelmet tanít, abból kifolyólag, hogy „tiszta”, hiszen az ember bármilyen kitűzött célt (távot) elérhet általa, nem úgy, mint az életben, ami gyakran messze áll a fairplay szellemiségétől.
A közönségtalálkozót dr. Péntek Zoltán, a TovaFutók SE elnöke zárta egy rövid összegzéssel.
Leave a Reply