Szép (Erzsébet, pontgyűjtő stb.) kártyája van? Ez az első kérdés, ami ma egy üzlet pénztáránál elhangzik. A „legszebb” pedig az, amikor az üzlet saját rendszere nem tud arról, hogy mit ígértek a náluk pénzét szorgalmasan költő vásárlóknak.
Ez történt meg a minap városunk legnagyobb (mert egyetlen) hipermarketében is, ahol a pénztárgép leolvasója nem ismerte fel a kedvezményre jogosító vonalkódokat. Kétségünk ne legyen, a való világban ilyenkor a gépnek van igaza. Ha a vásárló nagyon ragaszkodik hozzá, hogy márpedig őt megilleti az a kedvezmény, amit gyűjtött pontjaiért cserébe megajánlottak neki, akkor maximum jó tanácsokat kaphat. Az ügyfélszolgálattól jelen esetben azt, hogy hívjon fel egy telefonszámot. Az önkiszolgáló kasszánál elakadt és már egy igazi pénztárhoz átmenni igyekvő vevő pedig felszólítást, hogy pakoljon vissza.
Az áruházi alkalmazott szemlátomást nem is érti, hogy ezzel mi a problémája a „kedves vevőnek”. Mert az meg se fordul a fejében, hogy ha ő kap fizetést a vásárlásban való közreműködésért (abból a pénzből, amit a vevő hagy ott!), akkor esetleg ő is felemelhetné azt a telefont, vagy ő is megfoghatná és pakolhatná azt az árut, ami (szerinte) rossz helyen van. És nem a vevőtől kéne megkérdeznie, hogy akkor ő most mit csináljon az otthagyott géppel, hanem meg kéne tanulnia rendesen bánni vele (nota bene: a vevővel is…)
Ilyen és hasonló ügyek miatt egyre több bosszúságot okoznak az üzletek pénztárainál várakozóknak a különböző pénzhelyettesítők. Pontgyűjtő füzetek, kártyák, jutalomkuponok követhetetlen kavalkádja okoz felesleges adminisztrációs terheket, fejtörést, robbant ki vitákat, miközben a sorukra várók egyre türelmetlenebbek lesznek és maguk is könnyen sodródnak konfliktusba a szerencsétlen, túlhajszolt pénztárossal vagy a többi vevővel.
A főníciaiak több ezer évvel ezelőtt feltaláltak egy általános értékmérő eszközt: pénznek hívják. Talán ideje lenne újból visszatérni a használatához!
Leave a Reply