A „Távol Afrikától” című filmben találkoztam először azzal a gondolattal, hogy amikor nagyon rosszul érzem magam, hagyom, hogy ez az érzés teljesen eluralkodjon rajtam és eljussak egészen a mélypontra – ha ezt kibírom, innen már csakis felfelé vezethet az utam. Valahogy így van ez a szenvedélybetegséggel is. Kaszás Kálmán szociális szakemberrel a mélypontról, a drogfüggőségről, az önbizalomhiányról, a család megtartó erejéről beszélgettünk.
Hosszú évek óta dolgozol segítőként egy rehabilitációs intézményben. Mit tanácsolsz egy szenvedélybetegnek, ha szeretne leszokni a drogokról?
-Jusson el a mélypontra, szembesüljön azzal, hogy mit tett. Ugyanis azzal, amivel addig becsapta magát – hogy ő senki, értéktelen, nem jó semmire, nem hiányzik senkinek – hirtelen megéli valóságosan, mivel a családnak elege lesz belőle és egyszerűen magára hagyja. Ha el akarja pusztítani magát, hát tegye, de egyedül. Ezt határozottan tudatni kell vele, aztán várjuk meg mit lép. Mert bármilyen furcsa, ezzel segít neki a család.
Hogyan jellemeznéd a függőket?
– Minden szenvedélybeteg ugyanazon az alapon működik. A szenvedélybeteg önző, könnyebb útkereső, önbecsapó. Nem elégedett, van valami hiány az életében, nem tud megküzdeni a problémával és talál egy könnyebb utat. Arra törekszik, hogy minél kevesebb erőbefektetéssel minél nagyobb hasznot érjen el. Ez azért rossz, mert ez tartja benne legfőképpen a függőségben. Ugyanis amikor rosszul érezzük magunkat és nem teszünk semmit ellene, még rosszabbul leszünk. De ha csak elmegyünk egyet túrázni, kimozdulunk, kapcsolatokat építünk, már jövünk is kifelé belőle. A másik embernek a hatása elfogadás-érzést, megértettséget, egyfajta olyan érzést kelt bennünk, hogy hasznosak vagyunk. Az a legrosszabb, amikor teljesen elmagányosítja magát valaki. Emellett, ha a könnyebb utat választjuk, önbizalmunk, önbecsülésünk sem lesz. Az ember életében vannak feladatok, van értelme az életének, csak meg kell találni azt, amiben jól érzi magát. Ezért persze küzdeni kell. De ha valaki eléri a célját, akkor boldognak érzi magát, nincs szüksége pótszerre, mert egy elégedett életet él. Az a dolga a szenvedélybetegnek, hogy mindig mérje, figyelje, megismerje önmagát: a gondolkodását, a viselkedését, az érzéseit. Amikor az érzések előtörnek, rá kell jönnie, miért reagál rosszul. Miközben megismeri önmagát, akarva-akaratlanul szembesül a hibáival is.
Mi lehet a megoldás?
-Meg kell tanulnia új dolgokat befogadni, megérteni. Amikor valakiben egy szeretetlenség érzés van és már sokszor becsapták, hiába próbálnak szeretetet kommunikálni felé, azonnal bezár és nem tud kinyitni érzelmileg. Elhatárolódik. Érzelmi kisülésnek nevezzük, amikor összetörnek, kiadják magukból egy nagyon erőteljes zokogással, dühkitöréssel a feszültséget. Ez persze később leülepszik és képesek befogadni az információkat.
Milyen terápiával dolgoztok?
–Az úgynevezett Portage modellt alkalmazzuk, ami nagyon jól működő, eredetileg kanadai módszer. Kompetencia alapú, amit először a hadseregben alkalmaztak a képességek felzárkóztatására. Emellett meghatározott értékrendet várunk el tőlük, mégpedig, hogy őszintén, alázatosan, tisztelettel, szeretettel, elfogadással és együttműködően vegyenek részt a terápiában. Ezt először nem értik, hogy mit jelent – mellesleg ezeket nagyon sokan nem értik, nem csak a szenvedélybetegek.
Mivel kell együttműködniük?
-A ház szabályaival, értékrendjével, a terápiával, a terápia tekintélyével, a ház, illetve a csoport hierarchiájával, a csoport önsegítő tevékenységével. Hiszen nagyon fontos, hogy a cirógatás mellett ott kell lennie a keménységnek is. Éppen úgy, ahogy az anyák adnak egy lágyabb, feltétel nélküli szeretetet a gyerekeiknek, az apák pedig egy feladatokkal, elvárásokkal teli keményebb szeretetet. Ez a két szeretet, ami az úgymond igazi szeretetet megmutatja. Nekünk is így kell hozzájuk állnunk a terápiában, ezzel a kétfajta szeretettel. Ha a szabályok mentén együttműködőek, mi mindig objektívan állunk hozzájuk.
Milyen szerepe van a családnak?
-Talán meglepő, de először sokkal több harcunk van a hozzátartozókkal, mint a szenvedélybeteggel. Meg kell egyeznünk, ki az, aki támogatja a terápiában, ami azt is jelenti, hogy el kell járniuk külső hozzátartozói csoportra, de részt kell venniük csoporton az intézményben is és kommunikálniuk kell a segítőkkel. Ezt általában azok vállalják, akikkel a szenvedélybetegek még nem rombolták szét a kapcsolatukat. Észrevették, hogy csak kihasználták őket és segítséget kérnek.
Ezek szerint a hozzátartozókkal is foglalkoztok?
-Szembesítjük őket azzal, hogyan működik egy társfüggő. Elmagyarázzuk, hogy a viselkedésük hogyan tartja benne a szenvedélybeteget a függőségben. Például, ha nem viszonyulnak hozzájuk következetesen, vagyis semmiért sem kell felelősséget vállalniuk, kifizetik helyettük a büntetéseket, a tartozásokat, gondoskodnak róluk – ezekkel mind ártanak nekik és soha nem fogják elsajátítani a felnőtt gondolkodást, a felelősségvállalást. Ehelyett azt szoktuk tanácsolni a hozzátartozónak, ha nem akar együttműködni a szenvedélybeteg, egyszerűen zárjon be előtte minden ajtót. Ha kell, hívja rá a rendőrséget a saját gyerekére. Ez már nagyon hatékony tud lenni.
Ezt meg tudják tenni a szülők?
-Nagyon nehezen, de megteszik.
Hogyan tudnád meghatározni, hogy mi a társfüggőség?
-Minden tettedért én vállalom a következményt és én pótolom ki azokat a cselekedeteidet, amiket te nem hajtasz végre. Ha nem mész el dolgozni, de pénzre van szükséged, akkor én vagyok a kasszád. Ha rendőrségi ügyed van, én fizetem ki, én járok utána, én intézem el.
Előfordulnak-e visszaesések?
-Ezek elég gyakoriak. Néhány hónap elteltével azt gondolják a családtagok, hogy már jól van a beteg, elviszik az intézményből – de sajnos visszaesik újra. Még az is előfordul, hogy a szülő megy el alkoholt vagy drogot venni a gyerekének, mert annyira kontrollálni akarja. A társfüggő a leginkompetensebb abban, hogy segítsen, mert érzelmileg érintett. Azért tudják őt kihasználni és bizony ki is használják. Ha a társfüggő mindent elintéz, az egy rövid távú megoldás. Hiszen ha megoldunk a másik helyett mindent, akkor nem tanulja meg a megküzdést. Meg kell tanulnia mindenkinek az életkorának megfelelően megoldania a problémáit. Ha a szülők képviselik azt az értékrendet, amit a gyereküktől is elvárnak, azzal biztonságot nyújtanak, ugyanakkor megtanítják kezelni a különböző helyzeteket. Mert mi is adja meg egy gyerek önbizalmát? Szeretet, elfogadás, biztonság.
Mi történik, ha a szülő nem hiteles, vagyis azt az értékrendet, amit elvár, ő maga nem teljesíti?
-Amikor a gyerek kamaszodik, felülvizsgálja a szülői szabályokat és rájön, hogy a szülő nem hiteles: például óvja a drogoktól, pedig dohányzik, alkoholizál, vagy éppen nyugtatókon él. Ettől meghasonul, nem tud vele mit kezdeni, aztán kipróbálja a kábítószert. Azt tapasztalja, hogy ez jó és rászokik. Pénze nincs, ellopja otthonról az ékszereket, a porcelánokat, a család pénzét, aztán viszi a dílerhez. Vagy a rendőrség hozza haza a gyereket azzal, hogy csokit lopott a boltban – mire a szülő több pénzt ad neki, hogy „ne kelljen lopnia”, de persze azt is drogra költi. Ekkor már elindul a lejtőn lefelé, elkezdődik az erkölcsi romlás. Senki nem figyel rá kellőképpen, hiszen ha figyeltek volna rá, valószínűleg nem lenne ebben a helyzetben. Egy idő után jön az, hogy ő árulja, betör, lop, esetleg belekeveredik a prostitúcióba is.
Hány éves korban jönnek elő ezek a problémák?
-Egyre nehezebb a dolgunk, mivel az úgynevezett „biofűvel” (ami olcsóbb, mint a cigaretta és egyáltalán nem bio) elkezdik akár már 8-10 évesen, 12 éves korra pedig már komoly károkat okoz az idegrendszerükben. Először eufórikus élményben van részük, de rövid idő alatt rászoknak és már nem azért élnek vele, mert jól érzik magukat tőle, hanem azért, hogy ne szenvedjenek.
Mennyi idő, amíg egy ilyen terápia lezajlik?
–Egy éves a terápiánk. Egy hónap a próbaidő, aztán következik az egyes fázis, a múlt feltárása. A második fázisban már felelősséget kell vállalni a csoportért, a harmadikban már ő irányítja az önsegítő csoportot. A negyedik fázisban már kifelé építkezik.
Mi történik egy év után?
-Eddig azok maradtak józanok hosszú távon, akik kivettek egy albérletet, vagy elmentek munkás- esetleg hajléktalan szállóra és utána albérletbe. Tehát nem abba a közegbe mentek vissza, ahol voltak, nem fogadtak el semmilyen segítséget a családtól, hanem önállóan megoldották. Kipróbálták magukat és rájöttek, hogy meg tudják csinálni. De az utánkövetés (szociális szakmában használt kifejezés – a szerző) nagyon fontos, ezért hosszú távon tartjuk a kapcsolatot velük. (Való igaz, az interjú alatt is megcsörrent a telefon és éppen egy kliense kereste – a szerző) Az úgynevezett félutasházakban további egy évet el tudnak tölteni. Igazából ez egy alapcsomag, amit tőlünk kapnak az élethez: elviszik, aztán kicsomagolják és rájönnek, hogyan használják.
Neked is van egy szenvedélybeteg háttered, hiszen játékgép függő voltál. Erről tudnak-e a klienseid?
-Persze, ezért is vagyok a számukra hiteles. Olyan családban nőttem fel, ahol az ünnepek nem arról szóltak, hogy szeressük egymást, hanem a veszekedésről meg a rendőrségi ügyekről. Ezért én nem anyagi oldalról akarom megadni a családomnak az örömszerzést, hanem érezzék azt, hogy szeretem őket. Eleinte nem tudtam kimutatni feléjük az érzéseimet. Annak ellenére, hogy mindig szerettem őket és ma is értük akarok megtenni mindent, amikor ott voltak, mégis ürességet éreztem. A feleségem nagyon sokat segített, hogy fel tudjam vállalni az érzéseimet.
Mi az, ami erőt ad ehhez a küzdelemhez neked, mint segítőnek?
-A hitem, a családom, a kollégák. 16 éve csinálom, de még mindig tudok újat tanulni az emberektől. Az értékek nem változnak, de a helyzetek, amik szembejönnek, azok állandóan. Ez olyan, mint egy harc. Én kidolgoztam egy technikát, ők pedig keresik rajta a fogást. Minden ember más, ezért mindenki mással fog próbálkozni. Folyamatos küzdelem oda-vissza, amíg be nem látják azt, hogy őértük, őmiattuk és őbennük folyik a küzdelem.
Leave a Reply