A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én. Kölcsey Ferenc ekkor fejezte be és tisztázta le költeményét, amely aztán Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett.
„Igazán nekem való a kultúra napja, szinte emléket csináltam magamnak ebből: ilyenkor mindig elképzelem azt a téli világot, ahogy Kölcsey falujában fúj a szél, hordja a havat, és ő zord magányában a kandalló előtt valami olyan ajándékot ad a nemzetnek, amit ő maga sem tud, hogy így lesz. Ilyen hangulatba tudok kerülni január 22-én.” A fentiek Ágh István Kossuth- és József Attila-díjas költő szavai, amint a címadó gondolat is.
Ebben az időszakban a művelődési központ termeiben mindig lázas készülődés zajlott. Az Ajkai Képzőművészeti Egyesület alkotóinak munkái felkerültek a kiállítóterem falára, a kollégák berendezték és csinosítgatták a rendezvény helyszínét, a technikusok beüzemelték és kipróbálták a szükséges hangosítást, a fellépők pedig izgatottan próbáltak a pódiumon. Most mindez – ezen a sokunk számára kitüntetett napon- nem történhetett meg. A kialakult járványhelyzet miatt a mindig szélesre tárt kapuink zárva maradtak, az ünnepi együttlét, mint oly sok más az elmúlt hónapokban, elmaradt, semmibe veszett. Tél van és csönd és hideg. A szürke, borongós, szélfútta januárban nem melegíti szívünket, lelkünket a kulturális, közösségi együttlét öröme, élménye.
A kialakult helyzetben nem marad más, minthogy emlékezzünk közel három évtized nagyszerű pillanataira, felemelő történéseire. Ennek a kényszerűségnek egyedüli pozitív hozadéka, hogy számba vehetjük, felidézhetjük a múltat.
És szerencsére van miben megmerítkezni, van miből táplálkozni ebben a nyomasztó időben is!
A tavalyi év mellett több alkalommal is közösen ünnepeltünk a Zeneiskola tanáraival és növendékeivel, akik helyi csoportjaink mellett mintegy bázisát jelentik kultúra napi rendezvényeinknek. Jó volt látni testközelből a különböző időszakokban, ahogy a fiatalok felcseperedtek és váltak igazi művésszé az évek alatt.
Kezdetben, közel három évtizede mutatkoztak be a Szent Borbála Alapítvány ösztöndíjasai zenei produkcióval és kiállítással.
Itt említem meg, hogy az Ajkai Képzőművészeti Egyesület 2001 óta állandó partnere e jeles eseménynek.
Láthattuk a világot jelentő deszkákon a Bánki Színkör tagjait, a Forrás Színpadot, amint az elmúlt hat évben háromszor is köztünk élő, ajkai zenészek és versmondók szereztek élménygazdag perceket a mindig népes közönségnek.
A helyi műsorok közé szépen, arányosan illeszkedtek a meghívott, országosan elismert vendégek fellépései. Emlékezetes műsora volt Dévai Nagy Kamilla énekes- előadóművésznek, hasonlóképpen tanítványaihoz, a Krónikásének Zeneiskola növendékeihez. Járt nálunk a színész szakma képviseletében Kolti Helga, Horváth Gyula, Hűvösvölgyi Ildikó, de Kassai Franciska operaénekes és Baranyi Ferenc költő is körünkben volt Dinnyés József daltulajdonos mellett.
Bujtor Istvánt fiával, Bujtor Balázs hegedűművésszel köszönthettük a színpadon, Koncz Gábort pedig a művelődési központ felújítása miatt a Kaszinóban hallgathattuk.
Rendkívül emlékezetes élményt jelentett Kulka János ,,Ha volna valaki…” estje, és ugyanez érvényes Dunai Tamás műsorára is, aki legkedvesebb versei mellett klarinétjátékával is elbűvölte a hallgatóságot.
Libikókázhattunk Grecsó Krisztiánnal és Hrutka Róberttel, élvezhettük a Szélkiáltó, a Kaláka együttes varázslatos koncertjét.
Remek volt népes fellépőivel a veszprémi Pannon Várszínház zenés, irodalmi összeállítása, s szintén a megyeszékhelyről érkezett körünkbe Sz. Csordás Éva, Molnár Erzsébet előadóművész Berzevici Zoltán zenei kíséretével.
Mennyi-mennyi szépség, mennyi-mennyi léleksimogató emlék!
Szerencsére így gondolta ezt a város lakossága is, hiszen évről évre zsúfolásig megtelt a művelődési központ kiállítóterme a kultúra ünnepén.
A kis hercegben mondja a róka, hogy szükség van bizonyos szertartásokra.
,, Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól.”
Ilyen szertartás egy-egy kulturális esemény, ahol díszbe öltözünk magunk is. Kiszakadunk a mindennapokból, elengedjük, elfelejtjük életünk bajait, nehézségeit, elemelkedhetünk a földről, kirepülhetünk az ablakon, de mindenekelőtt, együtt vagyunk közösen átélt, előttünk születő csodás történésekkel. Ezeket az alkalmakat tette tönkre, és gyakorlatilag nullázta le számunkra a vírushelyzet.
Bizakodunk azonban, hogy talán már nem tart sokáig ez a megbicsaklott élet, helyre áll a világ normális folyása, ajtóinkat pedig újra sarkig kitárhatjuk, s ezzel – reményeink szerint- az elmúlt hónapok bezártsága örökre elfelejtődik. Mondják, hogy a vírus elmúltával sem lesz már semmi olyan, mint azt megelőzően. Biztosan így lesz, nem tudom. Azt tudom, hogy ének, zene, tánc, színház, vers, alkotómunka, közösség nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Örömforrás ez, annak is, aki adja, és annak is, aki kapja.
Zárásként Szentmártoni János József Attila-díjas költő szavait idézem, aki több alkalommal volt egy másik jelentős, tavasszal meghiúsult rendezvényünk a ,,Himnusz minden időben” Nagy László Vers- és Prózamondó Találkozó díszvendége.
,, … a kultúra nem csupán a művészeti értékek és maradandó alkotások összességét jelenti, hanem azt is, ahogyan a másikhoz érünk. Része az oktatás, a sport ugyanúgy, mint a kommunikáció, vagy épp a természetvédelem. De meghatározza az álmaink minőségét is, és nem mindegy az sem, hogy mit és hogyan adunk át belőle a gyermekeinknek. Egyszóval meggyőződésem, hogy a kultúra az az idegrendszerünknek és a lelkünknek, mint az oxigén a testünknek. Akkor kezdünk kétségbe esni, ha elkezd fogyni körülünk.”
Bábics Valéria
Leave a Reply