Az emberek életük minden területén számtalan kihívással találják szembe magukat. Vannak olyan akadályok, melyeket könnyebben le tudnak küzdeni, de bizony akadnak akkora feladatok, amiknek a megoldásához nincsenek eszközeik, ezért problémát okozhatnak. A szociális munkások ezeknek a helyrebillentésében nyújtanak segítő kezet. Az Ajkai Család- és Gyermekjóléti Központ munkatársai segítenek a bajban. A koronavírus okozta veszélyhelyzet idején sem történt ez másként.
A családsegítők nagyon fontos szerepet töltenek be egy-egy család életében: velük beszélik meg ügyes-bajos dolgaikat, kapcsolatuk bizalmas. A vírushelyzet azonban megváltozott munkakörülményeket hozott magával, a home office bevezetésével a személyes kontaktusok megritkultak, így félő volt, hogy a magukra maradt családok miképpen fognak megbirkózni az ismeretlen helyzettel.
Az életvezetési nehézségekben segítő szociális szakemberek rátermettségét is próbára tette ez a néhány hónap, de a köztük lévő erős kapocs, az összetartozás és összetartás, a segítő akarat még inkább összekovácsolta őket is. Náluk is érvényes a szabály, miszerint: „egyedül nem megy”.
A váratlanul kialakult bizonytalan helyzet bennük is feszültséget keltett, hiszen aggódtak a saját családtagjaikért, emellett azokért a családokért is, akikért felelősséget vállaltak a munkájukban. Segítőként mégis arra törekedtek, hogy támaszt nyújtsanak az időseknek, a szülőknek, a gyerekeknek egyaránt. A szakembereknek nem az a feladatuk, hogy megoldják mindenki más helyett a problémákat, hanem az, hogy képessé tegyék a hozzájuk fordulókat az élet bármely területén felmerülő feladatok, problémák megoldására. Ebben a krízishelyzetben nem volt könnyű félretenniük a saját félelmeiket. Családsegítőként azonban határozottnak, ugyanakkor megértőnek kellett lenniük most is a családokkal, hogy biztonságot jelentsenek a számukra és támogatni tudják őket.
Különös kettősséget tapasztaltak a munkájuk során. Azokban a családokban ugyanis, ahol a családtagok jó kapcsolatban álltak egymással, kifejezetten örültek annak, hogy a korábbinál jóval több időt tölthetnek el együtt. Élvezték a „rájuk szakadt” sok-sok időt, rájöttek mi mindenre nem volt lehetőségük a vírus előtt, mennyi közös élményt kellett elhalasztani, amiknek egy részét a vírus alatt végre meg tudtak élni. A korlátozások jobban összehozták a szülőket és a gyerekeket, eljött a közös főzés, társasjátékozás ideje, az otthon csinosítása – azok az értékek, melyek korábban háttérbe szorultak a feszített munkatempó, a szűkre szabott idő miatt. Ugyanakkor a digitális oktatási rend bevezetése nagy terhet is rótt a szülőkre. Többen érezték, hogy kemény megpróbáltatás segíteni a gyermeküknek a tanulásban, de a szülők többsége helytállt még ebben a szerepkörben is. Tiszteletre méltó az a kitartás, amivel támogatták a gyerekeiket és megosztották egymás között a feladatokat az egymásrautaltságban.
Azokban a kevésbé jól működő családokban, ahol korábban sem volt jellemző a szeretetteljes kapcsolat, a félelem, a bizonytalanság még nagyobb feszültségeket generált a családtagok között. Adódtak különösen nehéz helyzetek, sürgősen megoldandó problémák, ekkor szükség volt a beavatkozásra, a családsegítők személyes jelenlétére, szakmai segítségére.
Az iskolák, a pedagógusok részéről is érkeztek jelzések és kérések a digitális tanrend kapcsán, ezekben az esetekben igyekeztek hidat képezni a családok és az iskola között, segítve őket az együttműködésben. A tananyag elsajátításához, a házifeladatok elkészítéséhez, számítógépes ismeret, illetve eszközök is szükségesek voltak, ám tapasztalható volt, hogy ez nem áll minden család rendelkezésére, de összefogással ezt az akadályt is sikerült leküzdeni.
A nehezebb anyagi körülmények között élő egyéneknek és családoknak élelmiszeradománnyal, tisztítószerekkel, maszkokkal segítettek a szakemberek, az időseknek bevásárlással és gyógyszer kiváltással.
Összességében elmondható, hogy a szakemberek mindvégig kapcsolatban álltak a családtagokkal, ám a hónapok óta tartó veszélyhelyzet miatt – ami szerencsére már enyhülni látszik – lehetetlen ezt ugyan olyan mértékben és formában megtenni, mint korábban. A kialakult helyzet ezért egyfajta öngondoskodást is megkövetelt a családtagok részéről, így előfordult, hogy önállóan is meg tudtak birkózni olyan kihívásokkal, melyek miatt korábban segítséget kértek volna. Ez pozitívumnak értékelhető.
A jövő még kiszámíthatatlan, a korábbiak mellett más típusú problémák is felszínre fognak kerülni, emiatt nagy szükség lesz a rugalmasságra tettekben és gondolkodásban egyaránt.
A szociális munkások tevékenysége – vírus ide, vagy oda – soha nem áll le. Ez egy olyan hivatás, ami nem ismer szünetet, pihenést, a segítségre mindig szükségük van az embereknek, egy ilyen kritikus élethelyzetben pedig különösen. Az is fontos, hogy a valódi értékek ekkor mutatkoznak meg csak igazán, az emberi kapcsolatok és a természethez fűződő viszonyunk is. A technikai fejlődés rohamléptekben halad előre ugyan, de most mindannyiunk számára világossá válhatott, hogy a társadalom fejlődésére jóval nagyobb szükség lenne. Az összefogás, az önzetlenség, a személyes emberi kapcsolatok mellett óvnunk kell a természetet is, ami szintén közös érdekünk. Higgyünk abban, hogy egyre többen vagyunk azok, akik egy élhetőbb világban képzelik el a jövőt.
Leave a Reply