Bányászok érkeztek a szélrózsa minden irányából a fagyos, sötét hajnalon 1909. január 14-én az Ármin aknához Csingervölgybe. A kitaposott ösvényen bányamécsessel világítva ki évek, ki már évtizedek óta járta az utat Bódéról, Tósokról, Csékútról, a felsőcsingeri kolóniáról, vagy a környező falvakból. Volt, aki hajnali négy órakor már úton volt, hogy hat órakor a föld mélyébe szállva 12 órás nehéz fizikai munkával, vállalva a veszélyt is, megkeresse a családnak a megélhetést. Akkor reggel minden a megszokottak szerint indult. Semmi sem utalt arra, hogy az a nap örökre beírja magát a magyarországi ipar történetébe fekete betűkkel.
Aznap este 55 bányászt hiába vár haza a családja, 34 gyermek jut árvaságra, sok család a létbizonytalanságba. Az évforduló, bár eltelt azóta 111 év, ma is az iparág egykori művelői számára a gyásznap. A városrészben működő Csingervölgyért Egyesület szervezésében minden évben megemlékezik a város, az egykori bányászokkal és hagyományőrzőkkel együtt a Bányászati Múzeumban az áldozatok nevét őrző emléktáblánál.
Idén is csaknem százan emlékeztek. A megjelenteket Gerencsér Hilda, a városrész önkormányzati képviselője, a Csingervölgyért Egyesület elnöke köszöntötte.
Ünnepi beszédében Dorner László alpolgármester – akinek családja négy generáción át kötődött a bányászathoz – idézte fel az ország második legnagyobb emberáldozatot követelő tragédiája eseményeit, majd azok hatását az érintett családok életére. Az alpolgármester elmondta, hogy nem sokkal a műszak megindulása után a Kövesárok völgyi légaknában tűz ütött ki, megállt a bánya levegővel való ellátása. A vágatokba szén-monoxid és füst ömlött. A levegő rohamosan fogyott, a lent levők rohantak az Ármin aknai kasokhoz, hogy mielőbb a felszínre juthassanak. Odaérve az életükért küzdve akartak mielőbb beszállni a felvonóba. A 14. fordulónál a túlzsúfolt, korlát nélküli kasból az alélt emberek kilógó testrészei befordultak az ácsolat és az aknakeret közé, a felvonó megállt. Megszűnt az utolsó menekülési lehetőség. Ekkor még nem voltak képzett bányamentők, a mentéshez szükséges eszközök. A helyszínen maradt bányászok, a segítségre siető üveggyári és vasúti dolgozók, orvosok, bányavezetők alkottak mentő csapatokat. Az 55 bányász halálát fulladás okozta.
A bányában másnap részlegesen megindult a termelés. Az ügyészségi határozat szerint a szerencsétlenségért senkit nem terhel felelősség.
Az érintett családok élete végleg megváltozott. Amint híre ment az eseményeknek, a hozzátartozók százai indultak útnak a hidegben gyalogosan azokon az ösvényeken, amelyeken a családtagjuk reggel dolgozni ment. Sírtak, zokogtak a félelemtől, miközben reménykedtek, az ő szeretteik a túlélők között vannak. A kapu előtt várták a híreket, hogy látják-e életben férjüket, gyermeküket, testvérüket. Abban a korban az apa, a férj elvesztése nem csupán érzelmileg, anyagilag is felfoghatatlan veszteség volt. A nők a háztartást vezették, nevelték a gyermekeiket. Többségük nem folytatott kereső tevékenységet. Így a család kereső nélkül maradt.
A hátramaradottak nem maradtak magukra, az ország határain belül és kívül is gyűjtöttek a megsegítésükre. A bányatársaság által adott pénzből, a társpénztár vagyonából kaptak támogatást az özvegyek és az árvák, amelyből csak keservesen tudtak megélni. A bányászok keresetükből nem tudtak megtakarítani, így a kereső elvesztése kilátástalan helyzetbe sodorta a családot. Az ágazathoz kapcsolódó tapasztalatok, hagyományok apáról fiúra szálltak, kialakultak a bányászdinasztiák.
A megemlékezés résztvevői nem csupán az elhunytak emléke előtt hajtanak fejet, hanem az özvegyek és árvák előtt is, akik keserves, emberfeletti küzdelmet folytattak a túlélésért.
Baranyai Ferenc egykori bányász Osváth Imre költő versét szavalta el, majd az emlékezők mécsest gyújtottak.
Leave a Reply