Az egészségügyben három jelentős folyamat körvonalazódik ezekben a napokban. Az egyik az úgynevezett praxisközösségek létrehozása, amit anyagilag támogat az állam, a másik a közszolgálati jogviszony megszűnése az egészségügyben foglalkoztatottak számára és a harmadik az, hogy nem kezelheti ugyanaz az orvos állami és magánellátásban is ugyanazt a betegét. Vagy, vagy. A harmadik változás az új egészségügyi szolgálati jogviszony életbe lépése. Ez utóbbi még tartalmaz némi „türelmi időt” a vállalkozásban is dolgozó orvosok számára, az új szolgálati jogviszony elfogadása viszont március 1-jén éles határhoz érkezett.
A praxisközösségről még nagyon kevés az információ, és a kivitelezése sem egyértelmű. A közösségek létrehozásának egyik gátja, hogy sok orvos életkora már közelít a nyugdíjkorhatárhoz, hosszabb távra nem akarja elkötelezni magát. Találkoztunk olyan háziorvossal is, aki már a szándéknyilatkozatot kitöltötte, de ezzel csak azt kívánta jelezni, hogy nem zárkózik el az új konstrukciótól. Az egyik érdekképviseleti szervezetük vezetője szerint 90 százalék lehet azoknak az aránya, akik a praxisközösségekbe való lépés mellett döntöttek.
Az új munkaszerződésekkel, a közszolgálati jogviszony megszűnésével kapcsolatban is megoszlanak a vélemények. A közalkalmazotti státusz megszűnése és az új egészségügyi szolgálati jogviszony elfogadása azonban a jelek szerint nem jár földindulás szerű átalakulással, a legtöbben, mérlegelve a helyzetüket, mégiscsak maradnak megszokott munkahelyükön. Az egyik, neve elhallgatását kérő ápolónő úgy véli, azért ír alá, mert igazán nincs is más választása. Kitart tanult és választott hivatása mellett. Saját pénzén, munkája mellett szerezte diplomáját, egyébként is túl idős ahhoz, hogy szakmát váltson, vagy máshol próbáljon szerencsét. Sajnos Ajka és környéke sem annyira fizetőképes, hogy valaki igényt tartson rendszeresen a gondozásra bejelentve, havi rendszeres jövedelmet biztosítva. Ő bár szeretne külföldön dolgozni, ebben akadályozza családi élete, ráadásul krónikus betegségben is szenved.
Egy másik ápolónő rendszeresen jár két családhoz is sebet kötözni, tornáztatni, injekciót beadni és ha kell beteget gondozni. Szabadideje ugyan nincs, de a rendszeres, ugyan nem túl sok jövedelmet biztosító kórházi állásában kapott bért ezzel kiegészítve, már jut pénze nyaralásra, lakásfelújításra és időnként ételeket is rendelhet. Ezt a szerény biztonságát nem kívánja feladni, mint ő mondta, nem sír, nem panaszkodik, hanem dolgozik.
Ugyancsak megcsontosodott vélemény az ápolók között, hogy bár nem túl sok a munkabérük, de biztosan be vannak jelentve, és az is biztos, hogy minden hónap elején megérkezik a fizetésük. Azzal, hogy nem lépnek ki a rendszerből, nyugdíjas korukig biztos állásra számítanak. Mint mondják, „beteg ember mindig volt és mindig lesz”.
A harmadik általunk megkérdezett családjában többen vannak ápolók, rendőrök és tanárok. Ők is azt vallják, jobb a kevés, de biztonságos jövedelem, mint az esetleg több, de bizonytalan.
Felértékelődni látszik a háború előtt olyan divatos „nyugdíjas állás” fogalma.
T.A. – L.S.
Leave a Reply