Pótszékes, állóhelyes, zsúfolt kiállítóterem köszöntötte a szülővárosában ismét fellépő Vörös Szilviát, a Magyar Állami Operaház magánénekesét, aki – számos egyéb elismerés mellett – elnyerte az I. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny fődíját is. Ezzel végképp kinyílt előtte a világ, s amit sokáig csak az ajkai (nagyszerű!) közönség tudhatott – jelesül, hogy Szilvia zseniális – , azt most már ország-világ is megtapasztalhatja.
Nem kisebb személyiség vállalkozott az ária- és dalest zongorakísérésére, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, a Marton-növendékek állandó segítője, Gyökér Gabriella. Aki aztán elképesztő alázattal és rendkívüli precizitással működött mindvégig, külön kivívva az ajkaiak szeretetét. Egyszóval a Nagy László VKSZK igazán mindent elkövetett, hogy a másnapi Pedagógus Kórusok Országos Fesztiválja méltó felvezetést kapjon. Az várható volt, hogy az est sikeres lesz, de hogy ennyire, arra még álmában sem gondolt senki!
Merthogy a bemutatott program hosszabbik, első fele semmiképpen nem ígért könnyed, nyáresti szórakozást! Haydn egyházi kantátájának, az Ariadné Naxosban címűnek pár perces záró tétele rá is ment a meglepetésre: a publikum ámulva hallgatta Vörös Szilvia mezzoját, ami egyszerre vált bivalyerőssé és selyempuhaságúvá. És ez csak a bemelegítés volt!
A fő fogást egy Johannes Brahms-csokor jelentette; hét dalt rakott egymás mellé az ifjú művész, amiben bámulatos szituációteremtő erejét bőven megmutathatta. Mivel ez nem ciklus volt, hanem ún. random mix, a publikum minden dal után kifejezhette tetszését, s már a könnyűnek és fülbemászónak egyáltalán nem, drámainak annál inkább nevezhető művek közé is beékelődött egy-egy ováció, vastaps-kísérettel.
Az első félidő záró csokra Richard Strauss dallamokból állt, akinek semmi köze nem volt az osztrák keringővirtuóz-családhoz, lévén ő német, s akinek legismertebb műve kezdetét, az Imígyen szóla Zarathustra üstdobviharral övezett dúr-moll indítását mindenki ismeri. E Strauss-művek is a nehezen befogadhatóak közé tartoznak, ám a közönség egyre magasabb hőfokon jutalmazhatta Vörös Szilviát és zongoraművész partnerét.
Az ok egyszerű: azon az úton, amit Szilvi eddig bejárt (Ajka – Pápa – Győr – Budapest), miközben rengeteget tanult, saját szerény személyiségét egyetlen pillanatra sem feledve kiváló ízlést és számunkra ma még beláthatatlanul gazdag előadóművészi eszköztárat gyűjtött össze. Operistákhoz, akik nagyon nagy színpadokhoz szoktak, erős, tág mozdulatokat, jellegzetes „áriázásokat” társít a halandó. Ezzel szemben ő apró kézmozdulatokkal, természetes gesztusokkal, s mindenekelőtt gyönyörű tekinteteivel varázsol, minden dalnak megteremtve a saját karakterét. A plusz az, hogy olyan kifejező erővel van jelen a pódiumon, amitől mindazok, akik egy szót sem értenek a művek szövegeiből, mégis otthonosan érezhetik és érzik is magukat – na, az Vörös Szilvia zsenialitása.
A második részre az addigi decens dalénekesi jelmezét tűzpiros-fekete csipkére váltotta, hiszen Manuel de Falla Hét népszerű spanyol dal című ciklusához (ami felért ám egy Bartók-csokorral!), de különösen a két Carmen-áriához (Georges Bizet) sokkal jobban illett. A Habanierával és a Près des remparts de Sévill – seguidillával (mindkettő az első felvonásból) Szilvi visszavonhatatlanul felrobbantotta a termet, de úgy, hogy még a kimenetelét is álló, ovációs vastaps kísérte! (Ilyen másodszor fordult elő Ajka komolyzenei múltjában.) A ráadásnál sem adta alább egy iszonyúan nehéz Kodály-dalnál (Jajj, de fáj), újfent kiérdemelve ezzel az ajkai közönség végletekig ható tiszteletét.
Végül, mintegy összegzésül: talán nem személyeskedés, ha e sorok szerzője bevallja: megtiszteltetés volt számára, hogy ennek az ária- és dalestnek a műsorvezetője lehetett. (üs.)
Fotó: Györkös
Leave a Reply