Nagyszájú, folyton intézkedik. Igazi energiabomba, aki bármikor vevő egy jó poénra. Talpraesett és garantáltan nem felejted el, ha egyszer is találkoztatok. Gondolnád, hogy megtörte az élet és lélekszakadva küzd a nyugis mindennapokért? Az éremnek mindig két oldala van, de tényleg minden csakis fekete-fehér? Ismerjétek meg Sabjanics Katát és első könyvét, a borderline személyiségzavart belülről tépázó Határesetet.
Ülök a fák alatt egy limonádéval a város szívében, velem szemben Kata, akit kamaszkorom óta ismerek és kisebb nagyobb kitérők után mindig összesodor minket az élet egy-egy beszélgetésre. Az örökmozgó, mindent véleményező, karakteres, vagány csajszi mintha izgulna. Lámpalázas és feszélyezve érzi magát az első öt percben. Ez egy új oldala számomra. Még sosem láttam ilyennek. Interjúnk a lelki hullámvölgyektől a féktelen vigyorgásig emelkedik és süllyed, pulzálva, hogy itt bizony több van a beszélgetésben a június 7-én megjelent könyve, a Határeset boncolgatásánál. De valahogy így lesz kerek a történet a végére, nem csupán sakktáblákat mintázó fekete-fehér.
Hogy vagy a nagy nap óta?
– Fáradtan és kicsit feszülten. Azt hittem, hogy a megírásnál nem lesz nehezebb feladat, de van. Az utómunkálatok elég sokat kivesznek belőlem, abszolút elsőkönyvesként, még nincs benne olyan sok tapasztalatom. Egyedül indultam el ezen az úton, hogy a nulláról felépítsem magam íróként, így van még mit tanulni a brandépítésben (online marketing, közösségi platformok).
Úgy tűnik, valamit tudhatsz, hiszen néhány nap alatt több ezren kattintottak a közösségi portálon az oldaladra, vagy kezdtek érdeklődni a könyved iránt. Mondjuk plusz tényező, hogy Ajka kisváros és rengeteg ismerősöd van itt és a környéken is…
– Meglepett, hogy ilyen hamar, ilyen sokan rám találtak, ez sokkal erősebb kezdés, mint amire számítottam. Bár mindez talán köszönhető a témának is. Ezt lehet érezni a társadalomban, hogy a lelki problémák, mentális betegségek máig tabuk, így érdekli az embereket (még ha nem is akarnak beszélni róla). Elég megemlíteni a lépcsőházat, ahol élek. Az első pár napban több lakó is fogadott azzal, hogy ők vagy az ismerőseik látták a könyvemet és jött a reakció, hogy milyen jó, hogy ezt valaki kimondja, felvállalja, hiszen sokan nehezen tudnak beilleszkedni egy-egy közösségbe. Egy „sima” kisebbségi komplexus is borzasztóan meg tudja nehezíteni a mindennapokat, mégsem foglalkozunk vele.
Az biztos. Nem hétköznapi sztori, egy közel sem hétköznapi lánytól/lányról a tied. Kata mi a Te történeted? Mesélnél magadról az olvasóknak?
– Egy Zala megyei kis faluban nevelkedtem, a szüleim ott építkeztek. 5 éves voltam, mikor elváltak, főként édesapám alkoholfüggősége miatt. Két bátyám van. A válás után édesanyámmal és a testvéreimmel Ajkára költöztünk, mivel anyai ágon tősgyökeres ajkaiak vagyunk. Édesanyám egyedülálló anyaként, három gyermekkel. Ez már alapból sem volt egyszerű szituáció. Visszagondolva azokra az időkre, az édesapámra nem számíthattunk sem lelkileg, sem anyagilag. Próbáltuk ugyan sokszor kihúzni a függőségből, de ha valakinek a családja és a gyerekei sem jelentenek motivációt, akkor semmi. Teltek-múltak az évek. Visszajártam édesapámhoz, hiszen anyu is folyton azt hajtogatta, hogy tartsam vele a kapcsolatot, de sok olyan hétköznapot és hétvégét éltem át, hogy ő nem volt sehol, vagyis de… delíriumban, de nem velem. Én meg mindig is egy kicsit befelé forduló voltam. Bátyáim (6 és 7 évvel idősebbek, mint Kata- a szerk.) egy kissé problémás kamaszok voltak, hiszen nem akadt egy erős kéz, egy követhető férfiminta és ők így elég sok energiát elvettek anyutól, én meg azt gondoltam, hogy nem akarok plusz terhet jelenteni, így igyekeztem nem kimutatni, ha valami fájt. Próbáltam anyutól átvállalni feladatokat, hogy neki könnyebb legyen. Meg akartam felelni. Jó akartam lenni. Mindezeken túl itthon nagy fegyelem vett minket körbe, édesapámnál meg nagy szabadság, semmi kontrollal. Volt ennek, egy olyan, fájdalmasan szép világa, hogy ott azt csináltam, amit akartam. Kocsmákba jártunk, és bármikor ehettem jégkrémet. Mindent lehetett. Én meg nagyon apás akartam lenni, nagyon szerettem volna hozzátartozni.
Mikor vetted észre, hogy valami nem kerek és esetleg a dolgok máshol másként mennek? Hiszen mindig az a természetes, amiben élünk…
– Akkor kezdődtek a problémák, amikor az egyetemre kerültem, de ehhez nagyban hozzátehetett apu halála. Az érettségi után pár héttel hívtak a keresztszüleim, hogy lefordult a székről a kocsmában. Bántott, hogy elkéstem. Kiskamasz koromban ugyanis volt egy nagy összezörrenés közöttünk, akkor megtörtem. Onnantól nem kerestem, nem beszéltünk, vagy 6 évig. Megmakacsoltam magam. Majd a gimiben, amikor jött az első nagy berúgások időszaka, mindig filozofálgattam és oda jutottam, hogy hol van az én apukám. 17 voltam, amikor az egyik osztálytársam kocsiba rakott és elvitt a szülői házhoz. Hova menjünk? Hát a kocsmába. Ott lesz. Ott is volt. Nem ismert meg egyből, kellett egy jó tíz másodperc mire rájött ki vagyok – ebből az érzésvilágból jócskán ültettem a könyvbe is. Akkor egy órát beszélgettünk. Örült, hogy ugyanazt a cigit szívom, mint ő, hogy sok fájdalom van a szememben. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk újraépülni, elindulni egymás felé. Keressük egymást. De sosem keresett. Egyszer, vagy kétszer hívtam, de nem értem el, sajnos. Érettségi környékén, pedig szándékomban állt meglátogatni és jelezni, hogy boldogulok, de elkéstem. Mindennek megvan az oka, én hiszek a sorsszerűségben, így ennek is biztosan megvolt a miértje. Ilyen előzményekkel kerültem el az egyetemre, ahol nyélgázon kezdtem el élni. Egy nagyon rossz életet. Visszaköszönt édesapám hajlama is, sokszor nyúltam alkoholhoz, napi szinten, ennek ellenére a céljaimmal és a tanulással sosem volt gond. Aki ismer, tudja, hogy nagyon maximalista vagyok, mindent igyekszem 110 százalékon csinálni, ami prioritás az életemben, így két végén égettem a gyertyát.
De ezt ugye nem lehet a végtelenségig folytatni…
– Így igaz. Megjelentek a fizikai tünetek. Egyre gyakrabban volt rossz a vérnyomásom és a pulzusom, éjszakákon át nem tudtam aludni. Állandó rosszullétek gyötörtek. Ezek után elutaltak kardiológushoz, neurológushoz, akik nem találtak semmit. Jött az ötlet: menjek el pszichiátriára. Nem nagyon ellenkeztem, de fenntartásokkal kezeltem, aztán rögtön az első alkalommal megfogtak, előjöttek azok a kérdések, amitől ott akkor össze is omlottam. Mint egy vulkánból, úgy törtek elő belőlem a sérelmek, elfojtott érzelmek, indulatok.
Hogyan jutottál el a feldolgozástól, terápiáktól a jelenlegi állapotig? Boldog házasságban élsz, kutyáitok vannak. Családot is szeretnétek…
– Nagyon kemény idők voltak, első körben csak pszichiáter kezelt. Többféle gyógyszert is szedtem. Bár itt próbáltam tudatos lenni és fegyelmezett. Aztán megismerkedtem egy fantasztikus emberrel, aki azóta már a férjem lett. Úgy éreztem tök happy vagyok, nincs szükségem semmilyen pótszerre, minden szuper. Kidobáltam a gyógyszereimet és nem mentem vissza a kezelésre. Persze ez így túl szép lett volna, ha nincs csavar benne. Peti állást kapott a fővárosban, különköltöztünk arra az időre, sokat voltam egyedül. És a kör újraindult. Főleg, mivel az ilyen jellegű gyógyszereket nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra abbahagyni, mert valahol, valamikor visszaüt. De nagyon. Nem akartam egyedül lenni, visszatértek a félelmeim, a sérelmeim. Egyik délután, egy sima hétköznapon, úgy tört rám a pánik, mint derült égből a villámcsapás, azt éreztem, hogy én most kiugrom az ablakon, vagy kárt fogok tenni valakiben. Mintha nem is én lettem volna. Újrakezdtem mindent. Gyógyszerek. Kezelés. Terápia. Pszichológushoz jártam, ő tudott ismét felemelni. Örökké hálás leszek azért az energiáért, amit általa nyertem. Mivel minden terápiának célja van, így az enyémnek is volt, mégpedig az, hogy letegyem a gyógyszereket és megpróbáljak elboldogulni az életben, mert igenis képes vagyok rá. Az elhatározásom az volt, hogy mire az oltár elé állok,nem lesz sem gyógyszer, sem terápia. Ez sikerült is.
Hogy éli meg a férjed azokat a napokat, amikor látja, hogy esetleg nem vagy topon?
– Ő ezt egyszerűen kezeli. Mindig azt mondja, hogy jobban ismer, mint én saját magamat. Iszonyatosan jó érzékkel tud a megfelelő irányba terelni. Ha meg éppen nem tud segíteni, akkor háttérbe lép és tiszteletben tartja a határaimat.
Apropó határok. Határeset. Mit jelent számodra az írás, hiszen a papírfecniktől a telefonodig, mindig írsz valahova, valamit.
– Régre nyúlik vissza ez, 13-14 éves voltam, amikor megírtam az első történetemet Nyulak és madarak címmel, amiben középiskolai sztorik és filozofálgatások voltak. Azóta született még kettő fiók-anyagom. A barátaimat rendszeresen „zaklatom” messengeren is hosszabb eszmefuttatásokkal (meséli nevetve). Mindenről szeretek írni, de a mentális egészség, pszichológia érdekel a leginkább. Az írás nekem terápia, meg óriási szabadság, mert szuper, hogy bármit megtehetek a lapokon, ez jellemzi ezt a könyvet is, hogy nincsenek benne határok. A mindennapokból is sok mindent felhasználtam benne, mivel olyan vagyok, mint egy szivacs. Ülök, nézek, figyelek és gyűjtöm az információkat. Mindenről.
Mennyi ideig jártad a lélek poklát, hogy elkészüljön a könyv?
– Három évig. De ennek több oka is van. Egyrészt megkerestem a pszichológusomat, hogy hajlandó-e segíteni szakmai háttérrel, hogy életszerű legyen az írás. Mivel igent mondott, így visszajártam hozzá és kifordítottam a saját lelkemet, hogy lemodellezzek egy ilyen állapotot párbeszédeken át. Véleményezte, átbeszéltük, utána tettem hozzá a történet maradék részeit. Szerettem volna arra nagy hangsúlyt fektetni, hogy meglegyen a hitelesség, hogy ha olyan fogja a kezébe, aki tényleg borderline, akkor az ne mondja rá, hogy ez nem így van. Másrészt az írás éveiben volt, hogy összevesztem saját magammal, megutáltam a történetet, nekem is sok volt, elgyengültem. Visszahúzott. Olyankor lecsaptam a laptopot és azt mondtam elég.
Azért a kitartásod itt is továbbvitt és leütötted az utolsó pontot. Mit érzel most?
– Mivel az egész életemre jellemző a kettősség, ezzel is így vagyok.Hétfőn tele vagyok tervekkel, mindenkinek ajánlom a könyvet és boldogsággal tölt el, felébredek kedden és azt érzem, hogy nem is jó, mit akarok én, ilyenkor inkább elbújok a világ elől. A borderline kicsit olyan, mint az alkoholizmus, hiszen nem lehet kigyógyulni belőle, csak megtanulod kezelni, megtanulsz vele élni. A Határeset pont ezért nem egy szép történet, de nem is ez volt a célja. Lehet társ, de akár elrettentő példa is. Ha valaki rájön, hogy ezt nem akarja és azért megy el orvoshoz, vagy próbál tudatosabban élni, akkor már adott neki valamit a kötet. Persze azokhoz is szól ez a történet, akik nem járnak ilyen cipőben, mert így talán könnyebben felismernek egy ilyen állapotot, ettől pedig akár elfogadóbbá is válhatnak. Az viszont meggyőződésem, hogy minden gyermekkorban indul el. Amit ott tapasztalsz, hallasz, látsz, az a minta, abból táplálkozol és abból építkezel.
Mi mozgat, mit szeretnél elérni még?
– A stabilitásra törekszem. Kicsit röghöz kötött vagyok, nehéz elmozdítani, nehéz a komfortzónámból kiléptetni, a könyv így is egy kiugrás volt onnan. Törekszem egy egészséges családi életre és próbálom azokat a veszélyeket elkerülni, amiket a múltamból hoztam. Folyamatosan azon dolgozom, hogy tudatosan éljek. Szeretek adni az embereknek, tök mindegy hogy egy jó poént, vagy bármi mást. Feltölt, ha lehetek valakinek a beszélgetőtársa, segítője, annak ellenére, hogy én introvertált vagyok. Néha olyan, mintha ki akarnék robbanni, ez mozgat mások felé. Dolgozom a könyv folytatásán és igyekszem helyt állni a munkámban is. Mivel nehezen élem meg az érzelmeket és mindent fenntartásokkal kezelek, így kell egy kis idő, mire elkezdek az adott szerepekben otthonosan mozogni, de ha ezt megvárjátok, onnantól megállíthatatlan vagyok!
Borderline, avagy határeseti személyiségzavar főként a hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel és kínzó érzelmi állapotokkal járó tünetegyüttes, valamint a személyközi kapcsolatok, és az énkép/én-identitás instabilitásával jellemezhető súlyos személyiségzavar. Becslések szerint az átlagnépesség 2-3%-át teszi ki így a személyiségzavar típusok között a leggyakoribbnak mondható. Nőknél háromszor gyakoribb az előfordulása a férfiakhoz képest. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság szerint a borderline személyiségzavar kezelése a legbonyolultabb feladat, amivel egy szakember (pszichológus/pszichiáter) munkája során találkozhat.
Sabjanics Kata 1989 márciusában született Ajkán. Gimnáziumi tanulmányait is itt folytatta. Felsőfokú tanulmányait a veszprémi Pannon Egyetem kihelyezett karán kezdte meg Keszthelyen. Az oklevél megszerzése után visszaköltözött a városba, és munka mellett folyamatosan tovább képezte magát a szakmájában. (Menedzsment, vendéglátás-szervezés, kulturális rendezvényszervező.) Évekig járt kognitív terápiára, innen eredt az ötlet a könyv témájához. 2013-ban ismerkedett meg párjával, aki gyökeresen megváltoztatta a gondolkodását és segített kilábalnia élete legnehezebb időszakából. Számára az írás az igazi szabadság.
Szántó Renáta
Leave a Reply