Először is a körülmények. Az alábbiakat – bár előbb is eszembe jutottak – kórházi ápolásom hetedik napján vetettem papírra. (Számítógépes memóriára. A nyomtatás az később jött.) Előtte hét napig nem ettem, felvágtak és ápoltak, infúziót kaptam, rendszeresen vért vettek tőlem, injekcióztak (oltottak) és a hetedik napon kaptam enni – reggeli öt darab babapiskóta, ebéd másfél deci erőleves, kis sótlan krumplipüré, vacsora tizenöt darab sajtos-sós „tallér”. Minden köhögés fájdalmat okoz. Híreket olvastam, a rám bízott újságot szerkesztettem, Netflix-es filmeket néztem (kb. 100 GB) és Ráth-Végh Istvánnak az emberi butaságról szerkesztette könyvét olvasgattam.
Hát így nevessetek rajtam!
*
Isten azért csak a hatodik napon teremtette meg az embert, mert öt napig infúzión kellett volna tartania, amíg megteremti köré az élhető világot. Volt gógyija az Öregnek.
*
Az írás olyan, mint egy fal lebontása. Sokan el sem kezdik ezt a munkát, nem mernek neki menni. Nem tudhatjuk ugyanis, mi van a fal túloldalán. Aztán aki belevág, néha vissza-vissza néz elvégzett munkájára, visszaolvassa a kéziratát. Lehet, hogy megretten tőle és nem halad tovább. Aki mégis tovább megy és végül lebontja a falat, a túloldalon – mily’ meglepő – önmagát találja. De most már írása is van róla, hogy ki is ő valójában.
*
Ha egy kórházigazgató azt mondja, hogy szívesen lenne beteg a saját kórházában, azaz bármi baja is lenne, csakis a saját kórházát választaná, az jól végzi a dolgát. Isten tartsa meg egészségben.
*
Az ápoló személyzet negédességét el kell fogadni, hiszen, ha visszautasítanád, te lennél a dörzspapír. Ezért, ha berepül az „angyalkámhoz” (ez te vagy) egy hajnali „vámpír” (ez ő), hogy vért vegyen tőle, csak annyit kérdezhetsz, volt-e Drakula nevű felmenője? Ha nevet, nyert ügyed van. Ha nem, fájni fog a tű…
*
Merészeltem megosztani egy volt középiskolás társammal, aki akkor matekzseni volt, ma pedig Amerikában tolja az egyház szekerét (ez később derült ki számomra, de a WhatsApp segített) az alábbi gondolatot. Előtte még csak annyit, hogy Jancsi (hívjuk így) már ifjú korában is jó ismerője és nagy tisztelője volt Albert Einsteinnek és az ő relativitásról szóló elméleteinek.
Szóval, az a vicces gondolat jutott eszembe, hogy le tudnánk-e lassítani valamivel az időt. Persze előbb volt a tapasztalat és utána a gondolat. Szóval a válaszom: igen. Mindezt úgy érhetjük el (most kell megkapaszkodni, enyhén előre dőlve), hogy kérünk egy kórházi beöntést magunknak és miután ez megtörtént, „balesetmentesen” megpróbálunk elszámolni hatszázig. Garantált, hogy az idő közben ólomlábakon fog haladni, tehát számunkra őrületes módon lelassul.
Mindezt megosztottam Amerikában élő – azelőtt jó humorérzékű – egykori évfolyamtársammal. Bár ne tettem volna! Olyan, több órán át tartó kioktatásban lett részem, amiben még előfordult az is, hogy milyen balga vagyok, hiszen nem olvastam Simonyi „Karcsi bácsi” A Fizika kultúrtörténetéről írott könyvét, meg hogy Szent Ágoston 1500 évvel Einstein előtt már tudott az ősrobbanásról, valamint, hogy az a boldog, aki nem tud semmit. Szó szerint beleszédültem. Jancsi a végén még azt is leírta, hogy – az időközben „elköltött” esti szentmisén imádkozott értem és ezt javasolta nekem is elalvás előtt.
Pedig csak egy hülye viccnek szántam. Visszafelé sült el.
*
Egy hiper-szuper, nyeklő-nyakló, általam is bármilyen helyzetbe manövírozható kórházi ágyon fekszem. Mégis kényelmetlen. Jobb az otthoni „priccs”.
*
Mikor ágyastól hasi röntgenre toltak, megkérdeztem az ápolót, nincsen-e ennek az ágynak szervo-motoros, a beteg által is irányítható változata. Azt felelte, de van. Pécsett egy ilyennel szökött meg egy beteg a kórházból, az utcáról hozták vissza.
*
Ülünk a feleségemmel a sebészet előtti váróban, egyszer csak szemembe ötlik, hogy a szemközti WC ajtaja alól víz folyik ki. (Mint a krimikben a vér.) Nosza benyitottam és elzártam egy nyitva felejtett csapot, amiből bő sugárban dőlt a víz, a lefolyó pedig nem nyelte azt el. Szóltam a személyzetnek, akik így reagáltak: „már megint…”.
Később, már az őrzőben heverészve, egy csöpögő csap mellett kellett – volna – aludnom. Reggel felajánlottam a Negédes Személyzetnek, hogy saját költségemre megjavíttatnám a csöpögő csapot. Sőt a sebészeten minden elromlott szanitert. Nem nagy ügy. Ismerek jó szerelőt, mert társasház kezeléssel is foglalkozom.
NSz azt felelte, hogy volt már ilyen próbálkozás egy évvel ezelőtt, de ide (mármint a kórházba) nem engednek be külső szerelőt. És romokban az egészségügy.
*
Az injekció beadása előtt még a nyolcadik napon is meg fogja kérdezni tőled egy most érkezett nővér, hogy gyógyszerérzékenységed van-e? Persze te azt feleled, hogy nincs. Elég sz…r lenne, ha ezer gyógyszer beadása után derülne ki, hogy mégiscsak van.
Elhatároztam, hogy legközelebb azt felelem majd, hogy „Igen, rosszul reagálok a morfiumra…” milyen képet vág majd?
*
Van nekem egy szimpatikus szobatársam. A Gábor. Tegnap meg is kínáltam rágógumival. Egy pillanattal azelőtt, mielőtt visszaemlékeztem, hogy már megbeszéltük: nincs egyetlen foga sem. Szóval, ez a Gábor panaszkodott, hogy már régen szívott el egy cigit és most olyan jól esne. Mondtam neki, hogy ha ki tud menni a mosdóba, ott lehet. Éreztem az illatot, amit sorstársai hagytak maguk után. „Áh – mondta ő – úgyis ritkán gyújtok rá”.
Aztán pár óra múlva mégis, mikor visszatolta az infúziós állványát a szobába, beismerte, hogy „ott volt”. Kicsit később már én kérdeztem rá, mikor visszafelé tartott: „Megint?” Ő bólintott. Most, ha kimegyek a WC-re, attól tarok, hogy odafelé teli hólyaggal megyek, vissza felé füstmérgezéssel jövök. Úgy kell nekem.
*
Megkaptuk a reggelit, ami bőségesebb volt, mint a tegnapi (az, mint említettem, 5 db babapiskóta volt). Persze ez az egy nem az egészségügy anyagi helyzetével, hanem az én egészségi állapotommal függ össze. Ezúttal két szelet rozskenyér (abból a szögletesből), két szelet gépsonka és 1 dkg vaj volt a porció. Kicsi párom azt csacsogta a telefonba, hogy lassan egyek, mint a szegény emberek. És kacagott mellé. Jót nevettünk. Egyre jobban vagyok.
Ebédre sült csirkecombot kaptam főtt rizzsel és egy szeletke almakompóttal. Az előétel „menzai” zöldségleves volt, sok zöldségkockával és némi csipetkével. Úgy jól laktam vele, mint a duda. Délután már – látogatóim által hozott szűrt almalevet is iszogattam. Vacsora: két szelet kenyér 1 dkg vajjal és két megtermett parizer. Fogatlan barátom egy általa fogyaszthatatlannak ítélt sajtos tallér csomaggal is megkínált. Ez kb. tizenötszöröse volt a tegnapi vacsorámnak. Jó messze tettem az ágyamtól, mert függőséget okoz.
*
Délután többen is felkerestek a családomból (feleségem, két lányom és az egyikük barátja). Jót beszélgettünk és azt is megterveztük, mi lesz holnap, ha zárójelentéssel a zsebemben kiengednek innen. Leültünk a járóbeteg ellátóban és szóltam a havernak, hogy nézze csak itt van két LG plazmatévé, de nincs hozzájuk távkapcsoló. Pedig most megy a Forma1 Monzából. Ő (a mai kor gyermeke) előkapta a telefonját és máris bekapcsolta vele a készüléket. Csakhogy kiderült, abban nincs kártya, így nem ad műsort. Ja persze, az előfizetés…
Igaz is, ha ennyit eszek, miből lenne pénze a kórháznak TV műsorra.
*
Kijöttem végre a gasztroenterológia sebészetéről. Mostantól sokkal nagyobb tisztelettel tekintek a saját székletemre is. Gondoljátok ezt át.
Leave a Reply