Újságpapírba csomagolt elemózsia a táskába, egy gyors visszanézés is belefér talán. Halvány mosoly játszik az arcomon, aztán már csak Jószerencsét! kívánok magamnak és a kollégáknak. Jön a következő műszak. A föld alatt, ahol mások szerint millió veszély vár. A társadalom szerint teszem ezt a családért, és hogy a gyárak működhessenek. Szerintem pedig saját magamért. Mert szeretem.
Mert apám is ezt csinálta, sőt a felmenőim közül is majd mindenki, kivéve azt a gizda Pistát. A bánya egy örökké változó labirintus, ahol én bizony kiismerem magam. Ez pedig megnyugtat. Így sosem érzem azt, hogy félelmetes, inkább olyan, mint egy baráti ölelés, ahol vár a kotyogós, az évek óta lejárt, de még mindig dögös csajos naptár és a bajtársak fütyörészése. Egy hely, ahova szívesen megyek, mert megért, befogad. Az én világom ez akkor is, ha fáj valamim, elvégre a szívlapát évek múltán egyre jobban illik a megkeményedett kezemhez és ez segít felülemelkedni a test fájdalmán. Az évek megedzettek, folyt vér és verejték is, de sosem voltam elégedetlen. Anyagilag és erkölcsileg is elismernek, a kitüntetésektől roskadozik otthon a vitrin. Nincs szükségem ennél többre. Már csak pár év van vissza a nyugdíjig, amikor már kiélvezhetem az unokákkal töltött időt. Egészségesen, erősen.
De hát szerencse fel, szerencse le. A mi csillagunknak úgy tűnik leáldozott. A bánya bezár. Úgy érzem, széthullik az eddig felépített kirakós. Elvesztem. Ezek után nincs már semmi, ami ide kötne, lassan úgy érzem elveszek a ködbe. Le is lépek örökre.
Csak a hajnali szél viszi a hírt, hogy vége. Feladtam. Felcsendül a Bányászhimnusz, kollégák vesznek körül. Egyenruhámban fekszem, de már semmi sem fáj. Megértettem mindent. Visszatérek oda, ahonnan indultam, ahonnan mindenki indult. A földbe. Haza…
Évek múltán már csak egy megfakult fénykép vagyok a polcon, azt érzem, elfeledve heverek rég. Azt kérdezem magamtól folyton, hogy miért nem téptek szét…
***
A kirakott fotókról és gyerekkori emlékekből múltunk visszainteget. Nekem is felrémlenek a nagypapáimmal töltött közös pillanatok (nagy szánkózással, állatsimogatással, kertészkedéssel, kártyázással), még ha nem is jutott túl sok belőlük… Beszélgetésekből, közös családi történetekből is akadt jócskán, amelyeket az évek során egyre többször hallottam a rokonoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől. Róluk. A papákról. És más bányászokról. A hivatástudatukról. A mindennapjaikról. Az életükről. Az ő sajátos univerzumukról, ahol a természet és az ember még összhangban volt egymással. Ahol a barátság, az összetartás és a közösség még mást jelentett, mint napjainkban. Ahol az értékeket még nem lájkokban mérték. Pont ezért a bányász szív örökké él, hiába fakul a fénykép..
Leave a Reply