Dr. Röst Zsaklin belgyógyász, aneszt-intenzív szakorvos munkáját Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj közönségdíjjal ismerték el a közelmúltban, ami alátámasztja, hogy a doktornő bizony tud valamit. Persze, ő alázattal kezeli a sikert. A díj apropóján kérdeztem. A mostani interjú rendhagyó lett, hiszen a Covid-19 miatt nem volt lehetőségünk a személyes találkozásra, ennek ellenére egy rendkívül elhivatott gyógyítót ismerhettem meg személyében, aki nem felejtett el ember maradni és folyton azon van, hogy még jobb lehessen.
Mi inspirálta, hogy orvossá váljon és mikor döntötte el, hogy ezt a hivatást szeretné csinálni?
– Sajnos nem tudok egy meseszerű történetet mondani, mert már kiskoromtól tudtam, hogy orvos leszek. Nagyon prózai történet. Jól tanultam az általános iskolában, majd a Türr István Gimnáziumba jártam, ahol szintén jó eredménnyel végeztem, így nyilvánvaló volt, hogy egy erősebb egyetemet is megpróbálhatok, de a döntést édesanyám hozta meg, mivel én akkor még nem voltam egy határozott alkat. Pécsen, az egyetem első két évében az elméleti tárgyaktól inkább szenvedtem, de harmadévtől jöttek a klinikai tárgyak, főleg a pathológia és a belgyógyászat, na akkor már tudtam, hogy jó úton járok. Így végül hálás vagyok anyukám döntéséért.
Az emberi test holisztikus ismeretén túl rendkívül speciális tudásra van szükség ezen a területen, ahol a felelősség különösen nagy. Ezek szerint szereti a kihívásokat? Mi motiválja a gyógyítás során?
– Valóban szeretem a kihívásokat, mindig is ezek éltettek. A sürgősségi osztály, pedig mindig tele van ilyesmivel. Az orvostudomány nagyon széles spektrumán kell mozogni, a kardiológiai kórképektől, a sebészeti megbetegedéseken át a stroke-ig, vagy az érsebészeti megbetegedésekig. Emiatt ez egy nehéz szakma, mert mindenben ugyanolyan jónak kell lenni, természetesen nem annyira, mint ezen ágak szakorvosainak, de az akut ellátást tudni kell biztosítani és mindig jó döntést kell hozni, hogy a beteg a megfelelő szakorvoshoz, osztályra vagy intézménybe kerüljön, ahol a neki legjobb és legmegfelelőbb ellátást kapja. Emellett számtalan alkalommal akut életveszélyes állapotban kerül be a beteg, így rajtunk múlik, hogy ezt az állapotot elhárítsuk, és egyáltalán eljuttassuk a pácienst a továbbkezelő helyre. Ők sokszor nem is emlékeznek ránk, hiszen olyan rossz állapotban vannak, mégis ezek a betegek adják a legnagyobb erőt. Ha egy ilyen pácienst sikerül megmentenünk, érezhetően megváltozik az osztály hangulata, ilyenkor mindig büszkeség tölt el minket, még ha ezt csak mi tudjuk, akkor is, hiszen olyan, mintha hirtelen visszaigazolást kapnánk, hogy a sok rossz ellenére, jó, hogy itt vagyunk.
Hogyan vezetett az út a Magyar Imre Kórház sürgősségi betegellátó osztályának (SBO) az élére?
– A szigorló belgyógyászati gyakorlatomat Ajkán töltöttem, ahol találkoztam dr. Amer Sayour főorvos úrral és onnantól nem volt kérdés, hogy hol fogok dolgozni. Első perctől mellém állt, tőle tanultam meg azt az alapvető szemléletet, hogy a logikus gondolkodás mindennek az alapja. Akkor még coronaria-őrző (a legsúlyosabb kardiológiai esetek ellátására – a szerk.) működött, acutinfarctusos (szívinfarktusos – a szerk.) betegekkel, súlyos ritmuszavarokkal, mégis hihetetlen gyorsasággal elérte, hogy magabiztossá váljak ezen kórképekben. Emellett mindig képezte magát, mindig akadt egy-két jó szava a betegekhez, így természetes volt, hogy hozzá szerettem volna hasonlítani. Bár ő már máshol dolgozik, – invazív kardiológusként, amiben ugyancsak kiváló – mindig is rá fogok úgy gondolni, hogy „megteremtette” azt az orvost, aki lettem. Az út itt kezdődött. A fiam születése után pedig az akkori osztályvezető, dr. Balogh Irén főorvosnő felkeresett, hogy dolgozzak a sürgősségi osztályán, így „váltottam” osztályt. Idő volt, míg megszoktam ezt a típusú ellátást, hogy életveszélyt hárítunk el, majd tulajdonképpen „átadjuk” a betegeket és nem mi visszük végig a gyógyulásig őket, de most már nem bánom. Sokkal többféle beteggel, sokkal többféle akut helyzettel kell szembesülnünk és ezt tulajdonképpen már szeretem. A főorvosnő távozása után vettem át azt osztály vezetését, bár nem voltak ilyesfajta ambícióim, de az akkori dolgozók ragaszkodtak a személyemhez, így lettem osztályvezető.
A kollégái tehát felnéznek Önre. Voltak/ vannak olyan munkatársai, akikre viszont Ön tekint mentorként, példaképként dr. Amer Sayouron kívül?
– Igen, rajta kívül még két nevet szeretnék említeni. Őket a második szakvizsgám kacsán ismertem meg. Mivel a sürgősségi osztályon gyakori helyzet, hogy egy beteg állapota rohamosan romlik, gyakran van szükség intenzíves tudást igénylő beavatkozásokra. Ez nagyon frusztrált engem, hogy nem tudok segíteni a betegen, mást kell bevonnom az ellátásba. Így döntöttem el, hogy megcsinálom az aneszt-intenzíves szakvizsgát. Itt találkoztam dr. Csanádi Csaba főorvos úrral, aki megtanított e szakma alapjaira és mindig kíméletlenül hajtott, hogy jól menjenek a beavatkozások, ne legyen bennem bizonytalanság, vagy félelem. Emellett meg kell említenem dr. Csala Attilát, aki a „lelki” mentorom volt, ő sokszor felhúzott a mélyből, amikor nem mentek jól a dolgaim, vagy megmutatta, hogy mi a fontos és mi nem. Mindig azt hangoztatta, hogy én egy jó orvos vagyok, még akkor is, ha néha tévedek, vagy éppen nem megy minden 110 százalékosan.
Említette, hogy frusztrált volt, ha nem tudott segíteni. Az intenzív ellátás során különösen sok gépre/eszközre van szükség (természetesen a megfelelő tudású szakember mellett). Mit gondol az új orvosi technológiákról, fejlesztésekről? Szívesen alkalmazza őket?
– Nyilván egy városi kórházba nem jutnak el azonnal az új technikai fejlesztések, de mindig próbálunk a lehetőségekhez képest fejlődni. Most a járványidőszakban én például nem kezelek koronavírus fertőzött betegeket, az osztályomon a diagnózisig jutunk el, majd áthelyezzük a pácienst a megfelelő osztályra, mégis követem a szakirodalmat és nézem a nagyon hasznos mentorháló fórumait, hogy ebben is naprakész legyek. Egy orvosnak mindig tanulnia kell, és a lehetőségeihez képest a legmodernebb, legjobb eljárást, illetve terápiát kell alkalmaznia a beteg érdekében.
A közvélemény szerint mindig tisztelettel, ám egy csipetnyi humorral beszél a kollégáival, kórházi személyzettel és a betegekkel, ez is a holisztikus gyógyítás része lenne?
– Ilyen a személyiségem. Oroszlán vagyok a csillagjegyem szerint, sajnos annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Emellett a munka, amit végzek és nyilván az ember életében történt események, mind-mind alakítanak. Ahogy említettem már, nagyon sok és sokféle beteggel és hozzátartozóval találkozunk, így az elismerés mellett számtalan rosszat, becsmérlést, vagy kritikát is kapunk. El kell viselnünk a részeg emberek szidalmait és az elégedetlen betegek, hozzátartozók panaszait. Van, hogy nem értünk egyet a kollégákkal, vagy elvesztünk pácienseket. Ezen az osztályon harcossá kell válni, sok dolgot pedig el kell engedni, hogy ezt túléld. Ez nem mindig megy könnyen, de a mentsvár mindig is a humorom volt. Ez idővel ugyan kopik, de azért még elő tudom hozni. Igazi felüdülés egyébként, amikor olyan beteggel találkozom, aki értékeli ezt, és tudja, hogy azért viccelődőm vele, hogy könnyebben viselje a megpróbáltatásokat, mert ők általában azok a betegek, akiknél valamilyen veszélyesebb beavatkozást kell csinálni, így eleve hosszabb ideig vannak az osztályon.
Mit jelent Önnek a Szent-Györgyi Albert nevével fémjelzett közönség díj?
– Egy nagy, pozitív megerősítés ez számomra. Nyilván egy városi kórház osztályán dolgozva nem fogok sohasem valamilyen hihetetlen tudományos előrelépést kitalálni, vagy új technikát kidolgozni, de nagyon nagyra tartom az olyan embereket, akik erre hivatottak és legbelül talán irigy is vagyok rájuk, hiszen hihetetlen sokat tesznek a betegért. De már beláttam, hogy mindenkinek a maga helyén kell a legjobbnak lennie, a legtöbbet tennie. Az én szolgálatom az, hogy a vonzáskörzetünkben élő akut betegeket a lehető legjobban ellássam. Ez nyilván nem ér fel Szent-Györgyi Albert életével, de a nevével fémjelzett díj, amit a környékben élő betegektől, hozzátartozóktól, kollégáktól és ismerősöktől kaptam, egy elismerése annak, hogy ilyen „átlag” emberekre is szükség van, mint én.
Az SBO-n sosincs két egyforma nap, ám a mostani vírushelyzetben feltehetőleg még embert próbálóbbak a műszakok. Hogyan tartja “formában” magát? Mivel töltődik fel egy fárasztó nap után? Marad idő hobbira?
-A pandémia miatt átrendeződött a kórházban az egész ellátás és ügyeleti rend, így az eddigieknél is többet kell dolgoznom. Emellett a háztartás vezetése és a gyerekekkel való tanulás nyilván ugyanúgy szükséges, mint más nőknél, így szabadidőm nagyon kevés van. Ha tehetem, olvasok, főleg szakirodalmat, próbálom fejleszteni a nyelvtudásom és a legújabb, ami nagyon sokat segített főleg az egészségi állapotom és a pszichés egyensúlyom javításában, az a jóga. Ez az egyik legjobb dolog, amit életemben kipróbáltam, pedig először nagyon távol állt tőlem a különböző „pózokban álldogálás”, mert egyébként nagyon impulzív vagyok.
Minden sikeres ember mögött áll egy támogató család. Úgy tudom, hogy ez Önnél is igaz. Mesélne egy kicsit róluk?
– Férjem mentőtiszt (Imre Sándor, az Ajkai Mentőállomásról – a szerk.), így megérti, ha néha kimerült, vagy frusztrált vagyok és talán a túlmunkát is könnyebben tolerálja. Két kamasz gyermekem van, a “nagyfiam” nemrég kezdte meg a középiskolai tanulmányait. Büszke vagyok rá nagyon, mivel felvételt nyert abba a gimnáziumba, ahol anno én is érettségiztem. Lányom általános iskolás, még van egy kis ideje, hogy eldöntse merre tovább. Tőlük is nagy türelmet és megértést kapok, hiszen tudják, hogy az édesanyjuk munkahelye nem mindig 8 órás. Szerencsére pár éve még az anyai és apai nagyszülők is segítettek áthidalni a nehéz napokat. Mostanság pedig leginkább édesanyám és testvérem az, akire számíthatok, bár gyermekeim a koruknál fogva már elég önállóak, de a nagymama még mindig fontos része az életüknek.
Miért hálás az életben?
– A szüleimért és testvéremért. Nem hiszem, hogy bárki kívánhatna magának náluk támogatóbb, szeretőbb környezetet és ez nem ért véget a „nagykorúsággal”. Azért, hogy bár sokszor csalódott, fáradt, vagy elkeseredett vagyok, mégis azt csinálom, amit szeretek. A csapatomért, akik vész esetén mindig egy emberként állnak mögém. És a barátnőmért, Hacherné Varga Veronikáért, akinek annyi sok mindent köszönhetek, amilyen jó ember, amilyen összetartó és határozott vezető és amilyen jó barát, aki minden nehéz helyzetben a biztos támasz…
Leave a Reply