Nem vagyunk egy vérből, de mégis. Ajkát kovászként tartja össze a bányász múlt, az emberségre, a másokra figyelésre nevelő környezet. Noha 17 éve már, hogy az utolsó csille szén is feljött a mélyből (2004-ben, a csingeri Ármin-bányából – a szerk.), az azt megelőző évtizedek nem múltak, talán soha nem múlnak el nyomtalanul.
Százak, sőt ezrek jöttek a városba és a környező településekre a múlt század harcos éveiben és itt leltek új házat és hazát maguknak. Senki volt kevésbé értékes, hogy nem Ajkán született, csak az volt a lényeg, meg tudja-e ragadni a csákány, vagy a fejtőkalapács nyelét és mire képes a szívlapáttal…
Ma már, mint egy olvasztótégelyben mindenki ajkaivá lett és sokan már itt is születtek, talán feledve gyökereiket.
Sétálva a 71. Bányásznapot ünneplő, mosolygós arcú emberek között, szemmel látható volt, hogy szinte mindenkit egy cél vezérel: sikerüljön ez a nap úgy, mint évek óta mindig, találkozhassunk barátokkal, ismerősökkel, érezzük jól magunkat, kicsit felejtsük el a hétköznapok – néha elviselhetetlennek tűnő – terheit. Ehhez a programok szervezői – dicséret érte – nagyszerű kulisszát teremtettek. Beérett néhány nagyívű kezdeményezés is – mint amilyen például a padragi bányakert kialakítása – és már a látóhatáron van a többi, nem kevésbé fontos fejlesztési cél.
Mindez egy város, egy közösség érdekében. Tudom, mindig vannak, akik mindennel (mindezzel) elégedetlenek. De az idő ellenük dolgozik.
Lékó Sándor
Leave a Reply