Schmidt Józsefné
/Mezei Etelka/
1935- 2023
Pedagógus a századik hatványon.
A tantermünkbe nem bejött, hanem berobbant. Még fel se néztünk, már teleírta a táblát gyökvonással, százalékszámítással, sinussal- cosinussal, szögfügvényekkel.
Mindig krétaporos köpenyben tanított és papucsban, mert a külsőségekre nem figyelt.
Nem értette, hogy mi miért nem értjük a matematika- fizika puritán szépségét, a másodfokú egyenlet megoldó képletének Istentől eredeztethető gyönyörűségét.
Bele akarta verni a fejünkbe – ha akartuk, ha nem – azt az egyértelmű életszemléletet, hogyha egy ember egy óra alatt A- ból B- be megy, akkor az X- et átviszem az egyenlet másik oldalára, és már meg is oldottuk a feladatot. Szerinte ez kézenfekvő, de nem mindenkinek volt az.
Ám voltak, akik megértették az összefüggéseket és ráhangolódtak Eta néni szakmai hullámhosszára. Így nevelt ki matematikusokat, fizikusokat, tanárokat, orvosokat, kutatókat, műszaki szakembereket.
Minden érdekelte, mindenre nyitott volt. A zene, a képzőművészet, az ének, a természetvédelem, az irodalom, a közélet, a haza és a világ hírei, vagy szűkebb hazája, Ajka fejlődése.
Férjével, a középiskolai tanár- mérnök Jóska bácsival, és lányaival, a szintén pedagógus Évával és Edittel ott voltak a város fontosabb kulturális rendezvényein, hangversenyeken, színházi előadásokon, énekkarok bemutatóin.
A figyelmét tág térben tudta megosztani, így érdekelte az is, ki, hogyan, mikor, merre, mit csinált, és miért. A közömbös tompaság az ellensége volt.
Mindenről határozott véleményt alkotott, súlya és hitele volt a szavainak, alapjaiban derűs egyénisége segítőkészséggel párosult.
A problémák megoldására koncentrált, talán azért, mert a vérében volt az a titokzatos megoldó képlet.
A Bródy Imre Gimnázium matematika- fizika szakos tanáraként, osztályfőnökként, munkaközösség- vezetőként, tantárgyi szaktanácsadóként dolgozott közel három évtizedig.
Osztálykirándulásai híresek voltak szervezettségükről, programjaik sokszínűségéről.
Nem akartunk balettet nézni, de ő elvitt bennünket Győrbe, a Markó Iván társulat Ravel Bolerójának feldolgozására, aminél gyönyörűségesebbet, izgalmasabbat ebben a műfajban még nem láttunk.
Operát se akartunk hallgatni, de ő elvitt bennünket Budapestre egy Verdi operára, Polgár Lászlóval a címszerepben, és mi döbbenten ültünk, hogy az eddig megismert világunkon kívül a művészetnek van egy másik, csodálatos világa is, amit nem szabad kihagynunk, mert ünneppé teszi hétköznapjainkat.
Petőfiből is felkészült, és amikor a költő szülőháza előtt megállt a buszunk, és nem akartunk kiszállni, mert az ülések mögé bújva ettünk, de mondhatjuk úgy is, hogy lelkileg még nem voltunk készek a bölcső megtekintésére, amiben a kis Sándort ringatták. Ezt annyira a szívére vette, hogy majdnem infarktust kapott.
Pisszenni se mert senki. Csendben, megrendülten követtük a nádtetős házba, de ott és akkor követtük volna bárhová, ha úgy akarta volna.
Keresem, de nem találom a búcsúzáshoz méltó szavakat, mert annyira élő Eta néni emléke, és mert a tanítványa, kollégája, barátja voltam.
El- elnéztem a csendes, zárkózott, magas, szikár, megfontolt Jóska bácsit, és mellette a vidám, nyílt Eta nénit.
Töprengtem a titkukon, az idő meg csak múlt, és nem jótékonykodott.
A teljes, szép, kerek életből, amit Eta néninek adott, lassan visszavett mindent testileg is, lelkileg is.
Pár hónappal ezelőtt elvette tőle Jóska bácsit is, és Eta néni nem tehetett mást, mint utánahalt.
Keressünk sorsszerűséget a tragédia mögött? Tudjuk be titkukat a közös nevező egyszerűségének? Már nem kapunk választ a kérdéseinkre.
A 2023- as év kizökkent világában két nagy pedagógus- egyéniségtől kell örökre elköszönnünk.
Búcsúzóul álljanak itt Háy János sorai:
„ Hol van a világ,
és hol van az élet,
Olyan a test,
hogy mégis
csak benne volt
a föld, a nap
és az ég is. „
Utassy Istvánné
Leave a Reply