A mi kisfiunk nagyon szereti a szivárványt, gyönyörű a szivárványos esernyő és vagány a szivárványos gumicsizma. Lassan már ennek is pejoratív értelmet ad az emberiség? Én úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. A szivárvány akkor is gyönyörű! Mint ahogy nem érdekelnek az ostoba szőke nős viccek sem, kislány korom óta szőke a hajam, az is marad, mindhárom gyerekem szőke és azok is maradnak.
Ez a néhány gondolat azért született meg bennem, mert felháborítónak találom, hogy lassan már nem hagyják élni az embert, csak azért, mert az, aki. Igazából semmi különös tettet nem kell hozzá végrehajtania, nem kell véleményt mondania sem, ezt úgyis megteszik helyette mások. És ahogy Pál Feri atya mondaná: „elárulok egy titkot: én más vagyok, mint a többiek” – ebben az a legviccesebb, hogy az előadásain ezen a mondaton mindenki jót mosolyog, ugyanis magára ismer. Van valaki, akinek még nem tűnt fel, hogy más, mint a többiek?
Amikor megszületett az első gyermekem, egy hónapos korában csodálkozva kérdezte a postás: „ez most igazi, vagy befestetted a haját?” – mielőtt még valakinek elszabadulna a fantáziája: nyugi, csak levelet hozott, nem ő volt az apuka. Döbbenetének oka az volt, hogy a kislányom platinaszőke hajjal született, szó szerint „fehér” hajjal. Ma már felnőtt, de a hajszíne semmit nem változott – volt egy rövid időszak, amikor igen, de erről majd később.
A megkülönböztetés aztán folytatódott az óvodában, kinevették, gúnyolták a csoporttársak, mert furcsa volt nekik, nem értették. Az óvónőktől kértem és kaptam is segítséget ahhoz, hogy elfogadják a lányomat, aki ráadásul gyönyörű volt akkor is és most is az. A szépségnek persze hátránya is van bőven, főleg egy lánynál, hiszen aki gyönyörű – és itt jön egy újabb sztereotípia -, okos már nem lehet. Sikerült túlélnünk az általános iskolát is, majd következett a középiskola, ahol néhány pedagógus – hangsúlyozom: tisztelet a kivételnek – nem tudta elhinni, hogy nem festi a haját – mint oly sokan ebben a korosztályban – és éreztették is vele, hogy nem nyerte el a szimpátiájukat különleges szőkesége. A gyereknek ez már sok volt. Elviselhetetlen lett a számára, hogy ennyire nem fogadják el és legnagyobb szomorúságomra befestette a haját barnára. Nem azért voltam szomorú, mert „tönkretette” az eredeti hajszínét, hanem azért, mert azt tapasztalta a felnőttek részéről, hogy nem szerethető úgy, ahogy van, ezért megpróbálta másnak mutatni magát. Mindezt az identitáskeresés időszakában, amikor egy kamasz nehezen találja a helyét a világban és kapaszkodókra lenne szüksége. Egyszerűen nem fogadták el és ennyi. Itt érdemes azon elgondolkodni, hogy milyen komplexusokat ültetünk a gyerekeinkbe, ami súlyos szorongást okoz számukra. Nem kertelek: egy anyának megszakad a szíve, ha azt látja, hogy nem fogadják el a gyerekét. Szülőként igyekszik erősíteni őt, mégis azt látja, hogy amit felépít, leomlik estére – mint Kőmíves Kelemen vára.
Nagy igazság, hogy a hasonló hasonlót vonz, hiszen olyan barátai lettek, akiket nem fogad el a többségi társadalom az eredetiségük, a másságuk miatt. Muszáj egy kicsit cinikusnak lennem: még olyan barátai is voltak, akik az azonos neműekhez vonzódtak. Az egyetemen aztán visszatérhetett régi önmagához, ekkor már irigyelték különleges szőkeségét – milyen érdekes fordulat, nem igaz? A többiek elfogadása szükséges, máskülönben hogyan is élhetnénk ebben a társadalomban?
A tanulságot fogalmazza meg mindenki saját maga, nyilván van tapasztalata és hiedelme, ami alapján véleményt formál a leírtakkal kapcsolatban. Azt azonban ne felejtsük el: az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent kimondunk, amit gondolunk, vagyis a véleményünket nem feltétlenül kell megosztanunk másokkal. A szabadságunk a másik ember szabadságáig terjed – ezt célszerű megfogadnunk és az őszinteséget nem felcserélnünk a sértegetéssel, a kirekesztéssel, vagy a verbális és egyéb bántalmazással.
Leave a Reply