Anya kicsi fia/lánya, neked csak az a dolgod, hogy jól érezd magadat! Rögtön hozom! Jaj, hogy nem tetszik? Kicseréltetem. Elrendezem. Megoldom. Mindent megcsinálok érted! (Vagy inkább helyetted?). Sajnos egyre gyakrabban hallhatunk ezekhez hasonló mondatokat, ami még talán rendben is lenne, ha 5 év körüli gyermekeket képzelünk a túlaggódó, mindenre hajlandó szülő mellé. Ám napjainkban a mamahotelban gyakran a 15-35 év közöttiek is hosszú távra rendezkednek be, hiszen nekik így könnyebb.
Számukra a világ rendje az, hogy a szülő dolgozik (az már mindegy, hogy verejtékkel, vagy folyamatos műszakban), majd pénzt ad, így van lehetőség lazulni, bulizni, semmit tenni, unatkozni, kütyüt nyomkodni (behelyettesíthető az ájfon, a tablet, a laptop, az xbox tetszés szerint). Minden más biztosított, így megmozdulni sem kell, ha éppen nincsen kedvük. A nyafogás persze állandó, hiszen ami van úgysem jó, amiért tenni kell, az pedig már nem is kell igazán, mert félő, hogy esetleg szembejön valamilyen apró akadály, amit egyedül kellene megoldani.
Természetesen lehet azzal érvelni, hogy ez általánosítás, mert nem minden fiatal ilyen. Így van, tisztelet a kivételeknek, akik a maguk kis világában észrevesznek másokat, hajlandóak a családjukért, közösségükért és természetesen magukért tenni, akarnak és tudnak is alkalmazkodni, vagy felelősséget vállalni, így a hosszabb távú elképzeléseik nem arra irányulnak, hogy milyen csücsörítős szelfit, vagy félmeztelen fotót lőjenek az aktuális pláza/fürdőszoba mosdójában.
Sajnos azonban egyre inkább az az érzésem, hogy az arányok megfordultak. A normális értékekben hívőket lenézik, kiközösítik, míg a menőnek tűnő, de lelkileg gyakran defektes emberek biztatást kapnak a társadalomtól.
Eljutottunk oda, hogy felnőtt egy réteg, ami nem terhelhető, hiszen csak azt nézi, hogy ő legyen középpontban. Pont ezért nem érzi a tettei súlyát, sem a következményeket, mert azonnal összeroppan, ha egy kis kritikát kap, vagy nem rá irányul a figyelem. Kommunikálni már rég elfelejtett, hiszen az emotikonok „mindent” elmondanak helyette a telefonján. Ez a generáció nem akar beszélgetni, nem őriz emlékeket, mert neki csak a pillanat számít. Keménynek mutatja magát, pedig belül túlságosan is gyenge. Olyan, mint aki rég feladta, meg sem próbál küzdeni az igazáért, vagy bizonyítani, hogy többre lenne képes. Nem motiválható, nem akar csodát. A különleges is szürke számára, hiszen felgyorsult életében minden instant, filterekkel teli és azonnali.
Pedig a világ megváltására sosincs késő. Valahol el kell kezdeni, ha máshogy nem megy, legalább figyelemmel és tisztelettel, amihez nem kell semmilyen szuper képesség..
Szántó Renáta
Leave a Reply