A jópofa emberek világszerte Nagy Almaként emlegetik New Yorkot és rögtön hozzá is teszik: szép, de belülről rohad…
Valami hasonló a helyzet az ajkai kórházzal is, ami többnyire “csilivili”, wellnessel, szaunával, felújított vizsgálókkal és kórtermekkel, de valami mégsem stimmel vele. Legfőképpen az nem, hogy sokan nem szeretnek ott dolgozni. Az utóbbi hetek hírei arról szólnak, hogy ápolók és orvosok tucatszám hagyják el a kórházat, vagy fejezik ki ebbéli szándékukat. Ki a túlterheltség miatt, ki más, talán jobb munkahely reményében, ki pedig azért, mert díjazása közelébe sem ér elvárásainak.
Sok mindent lehet lelkesedésből, hivatástudatból végezni. A gyógyító pálya is ilyen. Aki erre adja a fejét, eleve számol a megpróbáltatásokkal, az éjszakai műszakokkal, a váratlan helyzetekkel, az életek megmentéséért viselt felelősséggel. Ezért is “szól nagyot”, ha elpattan a cérna az olyan embernél, aki az életmentésre esküdött, vagy arra, hogy “sohasem ártani”. Egy dolog ugyanis a hivatás és egy másik annak megbecsülése.
A Honvéd Kórház és az ajkai Magyar Imre Kórház esete azt mutatja, hogy mindenhol van “leggyengébb láncszem”, ami elszakad, ha túlfeszül a húr. (Ez némi képzavar, de talán érthető.) Százmilliárdok hiányoznak a magyar egészségügyből. Erre a megállapításra még nem érkezett hitelt érdemlő cáfolat. Van, aki már az ajkai kórházigazgató lemondását követeli és szakmai kompetenciáját vonja kétségbe. Pedig ő “csak” egy zsoldos, aki kitart őrhelyén, amíg támogatói mögötte állnak. Amíg erkölcsi érzéke azt diktálja. Nem látunk a fejébe.
Dobó azt mondta Eger ostrománál, hogy a vár ereje nem a falakban, hanem a várvédők karjában van. Az ajkai kórház – akárhogy is nézzük – a média és a közvélemény ostroma alatt áll. “Védői” sorra felmondanak és elhagyják a leendő vesztes csata színhelyét. Mert amit védenének, már csak kívülről szép…
Lékó Sándor
Leave a Reply