4DX-es filmre kívánkozik az a történet, ami a nyolc évvel ezelőtti vörösiszap-katasztrófa előtt és után megesett. Igazi állatorvosi ló a (meg nem nevezett) felelősök szempontjából, a károsultak szemszögéből nézve, de politikai (politikusi), valamint gazdasági aspektusait tekintve is. Már csak egy filmforgatókönyv-fejlesztő csapat, egy jó rendező és egy producer iroda kellene hozzá, hogy megszülethessen a világ egyik legizgalmasabb – helyenként kacagtató, helyenként bosszantó, máshol sírásra ingerlő – filmalkotása.
A történet szálai még 1941-re (!), vagy korábbra nyúlnak vissza. Amikor a devecseri gazdák nem engedték, hogy a Magyar Timföldgyár Részvénytársaság településük határában verjen tanyát. (Ha ironikus akarok lenni: hetven évvel később megkapták helyette a vörösiszapot.)
Próbálok nem ugrálni az időben és a jelentős eseménysorozatokra koncentrálni. Tehát így került a gyár Tósokberéndre, azaz Ajkára. A telek-kisajátítások és a kártalanítások körüli panamát most ne részletezzük, úgyis elévültek már.
Körülbelül húsz éve, hogy egy bizonyos Schédl Gyula, az Ajkai Timföldgyár mérnöke, önkormányzati képviselőként felvetette: túl sok a víz az iszaptárolókban és nemcsak, hogy nem vezetik el, de – annak magas és egyre növekvő lúgtartalma miatt – az elvezetés sem egyszerű dolog. Több beadvánnyal fordult az akkori ajkai polgármesteri hivatalhoz, a vízügyi igazgatósághoz, az Ajka-Tósok csapadékvíz engedélyezési tervét (nem valósult meg!) készítő kft-hez, mindhiába. A helyben lakóknak is próbálta felhívni a figyelmét a katasztrófa veszélyre, de figyelmeztetését nem vették komolyan.
Az idő sajnos – az időközben félreállított és nyugdíjba “kényszerített” – Schédl Gyulát igazolta. Mellékszálon becsatlakozhatna ide az iszaptározókhoz építőanyagot szállító, azóta bezárt Ajkai Szénbányák Vállalat és a Bakonyi Hőerőmű a kalorex sztorival is, de ez majd legyen a leendő forgatókönyv írók dolga.
Az a bizonyos október 4-e kitörölhetetlen emlékeket hagyott sokakban. Volt, aki reggel elment dolgozni és mire hazaért Kolontárra, már semmije sem volt. Az emberi tragédiákról külön fejezeteket lehetne írni. Az, hogy különböző pletykák kaptak szárnyra az esemény után, már nem is meglepő. Például, hogy a francia nagykövet az összes Armani-öltönyét zsákokba csomagoltatva (egyesek tudni vélik, hogy 15 zsákról volt szó) elküldte Kolontárra, ahol eltűnt, vagy hogy két nappal a (tervezett?) katasztrófa előtt elkezdték bezúzni a terhelő dokumentumokat – nyilván csak legenda. De van, ami a valóság része.
Elborzasztó és igazolható. Például az, hogy a fővállalkozók – akik azóta is milliós autókkal furikáznak – jó magyar szokás szerint “elfelejtették” kifizetni az újjáépítésben részt vett alvállalkozókat, akiket a bíróság sem kártalanít, mert “megvan a hajlandóság” az egykori fővállalkozóban a fizetésre. Mi ez, ha nem ordító korrupció?
Vagy az ominózus 4 milliárd, ami közadakozásból jött össze szinte hetek alatt a károsultak gyors megsegítésére. A kolontári polgármester szerint jó helyre osztotta a pénzt az erre a célra létrejött bizottság (a megyei önkormányzat elnöke, a környékbeli települések polgármesterei, kiegészülve néhány “felkent” katasztrófavédővel): a környékbeli települések népesség-megtartó erejének fokozására. Nahát. Rajta kívül mindenki úgy tudja, hogy ezt az adakozók a károsultak megsegítésére szánták és nem azokéra, akik “megijedtek”. Mellesleg ő csak kétmilliárd forintról tud.
Beszéltem olyan helyi lakossal, akiknek a házát tönkretették az újjáépítésen dolgozó nehéz gépek (nyolc helyen repedt meg), és kb. annyi pénzt kapott károsultként, mint önök, vagy én.
Hivatalosnak tekinthető adatok szerint mindössze tíz család hagyta el Kolontárt. Sokkal több azok száma, akik érkeztek a településre a katasztrófa után és érkeznek ma is, kihasználva annak kétség kívül meglévő előnyeit. Ajka közel van, így közel vannak a munkahelyek is. A kiszáradt iszaptárolók pora sem őket, hanem a tósokberéndieket veszélyezteti, az uralkodó széljárás miatt.
Minden év október 4-én fáklyás felvonulást tartanak az áldozatok emlékére Devecserben és Kolontáron. Talán egyszer majd azokért is “szól a harang”, akik előre látták a tragikus végkifejletet, vagy akikre nem gondoltak a helyzet (és a nemzet) megmentői, de halálukig őrzik a szörnyű órák emlékét.
Lékó Sándor
Leave a Reply