Az édesanya talán a legszebb szó a világon. Kevés nép fogalmazza meg így az életet adót, az ápolót, a gondoskodót, a mindig aggódót, mint a mi csodálatos nyelvünk. Minden nép maga dönti el, hogy mikor ünnepli az édesanyákat. A magyar még ebben is a legszebb hónap első vasárnapját, e rendkívüli tavaszi napot választotta, amikor a kert kivirul és az orgonavirág szinte egyet jelent az anyák napjával.
Apró gyermekként az első kis verset édesanyánknak mondtuk el. Az „Orgona ága, barackfa virága” kezdetű dalt az ő tiszteletére énekeltük. Ez volt az első ünnep, amelyre apukánk legalább olyan izgalommal készült, mint mi, kisgyerekek. Együtt készítettük a szívecskét, együtt tanultuk titokban a verset. Anyukánk könnyező szemekkel hallgatta az első közös fellépésünket, nem is értettük, hogy miért csordultak ki a könnyei, amikor mi örömöt szereztünk neki. Most már értjük. Sok év telt el és bennünket is köszöntött a gyermekünk, majd együtt mentünk a nagymamát köszönteni. Újabb izgatott, meghitt pillanatok. A legszebbek talán az életünkben. Aztán elmentek.
Édesanya már csak lélekben van velünk, ám minden köszöntéskor rá is gondolunk. A dolgos kezére, a főztjére, a süteményére. Ő soha nem volt fáradt, ha kértünk tőle bármit, soha nem mondott nemet. Nem panaszkodott. Nem akarta megváltani a világot, csak értünk dolgozott, csendben.
Köszöntjük őket és köszönjünk meg mindent, de ne csak anyák napján, minden nap, ameddig lehet!
Cs.B.É.
Leave a Reply