Június 4-e Magyarországon nem örömünnep, bár úgy hívjuk, hogy a „nemzeti összetartozás napja”. Pártállástól függően e napon vannak, akik gyászolnak, míg mások igyekeznek elfelejteni a szomorú eseményt, vagyis a trianoni békeszerződés (diktátum?) aláírásának napját.
Azt mondják, a történelemből tanulni kell. Pontosabban: ha valaki nem tanul az elmúlt eseményekből, megérdemli, hogy megismétlődjék vele. Ezzel csak az a bökkenő, hogy az emlékezetkiesésben szenvedők – a dolgok jellegénél fogva – olyanokat is magukkal rántanak, akik az övékkel éppen ellenkező véleményen vannak.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor röhécselni (valóban ez a legjobb szó rá), röhécselni láttam néhány úgynevezett újságírót a Hír TV-ben. Azon kacarásztak a tisztes urak, hogy a románok már megint tiltakoztak az ellen, hogy egy magyar főméltóság (a köztársaság elnök asszony) közösségi oldalán felbukkant a székely-himnusz sokat idézett gondolata: „Ne hagyd elveszni Erdélyt istenünk…!” Miért? Kérdezte két kaccantás között egy képernyőre szabadult észlény: Hagyjuk elveszni? Társai eközben fulladoztak a nevetéstől: milyen hülyék ezek a románok…
Nos, a románok nem hülyék és nem is olyan debilek, mint Bayer és társai. Nagyon is józanul átlátják, mi a sandaság a ne hagyd elveszni gondolatban. Hiszen már az első világháború, és az azt lezáró Párizs környéki békeszerződések megmutatták, mi újság a magyar szupremáciával, mi a vége annak, ha egy „többségi nép” ott is uralkodni akar, ahol gyakorlatilag kisebbségben van…
Nem teljesen jó a párhuzam – minden példa sántít egy kicsit -, de most mintha megint azon dolgoznánk, hogy nagy arccal megmutassuk, mekkora politikai játékosok vagyunk. Csak most kicsit sz@rabb a helyzetünk, mint 104 éve volt. Jelenleg az Európai Unióban 1:26-ra állunk, ami nem csak, mint arányszám mutat rosszul, de mögötte az áll, hogy ez „totál szívás”.
L. S.
Fotó: illusztráció (telex.hu)
Leave a Reply