Ha elveszem a színeket, előtérbe kerül maga az ember. A színeknek megvan a helyük: divatbemutatóról vagy naplementéről lehet színes képeket készíteni, de az emberi sorsot, az emberi drámát csak fekete-fehérben lehet megmutatni – vallja Molnár Csaba, akinek fotókiállítása a White Dog Cave Pub-ban látható még egy hónapig. A megnyitót október 19-én tartották, ahol a fotós testvére, Molnár László zenélt a Laci Akusztik Band nevű bandájával.
Az este sajátos hangulatúra sikerült. Érdekes volt, hogy Csabi halk hangon, szerényen mégis határozottan, magabiztosan mesélt a fotózásról és más tevékenységéről, addig a bátyja, Laci minden megnyilvánulása – véleményalkotása és a zenéje is – inkább a figyelemfelkeltésre irányult. A program főszereplője természetesen Csabi volt, a sokoldalú és rendkívül kitartó művészlélek, akinek a magatartása erős önbizalomról árulkodott. Mielőtt ezt bárki félreértené, a szó pozitív értelmében gondolom ezt róla, hiszen ahogy egyik kedves kollégám mondaná: „van mire szerénynek lennie”. Igen, pontosan ez a legkifejezőbb jelző Molnár Csabával kapcsolatban. Értékes ember, akivel élmény a beszélgetés egy nagy bögre, forró gyógynövényes ital, de akár egy jóízű forralt bor mellett. A tökéletes hangulathoz már csak az emeletes, fehér csokoládés – karamellás torta hiányzott, ugyanis cukrászatban is otthon van a fiatalember (barátnője nagy örömére). Na de térjünk vissza a fotózáshoz, amiről a következőket mondta el a kiállító.
– Nem számolja az ember az időt, amikor valamit szeret csinálni. Talán 14 évvel ezelőtt egy téli napon, amikor szakadt a hó, készítettem egy képet valakiről Hajmáskéren. Az volt az a pillanat, ami megfogott, hogy ez az, amit szeretnék csinálni. Talán a hóesés vagy a mozdulatok, nem tudom, de akkor láttam meg benne a lehetőséget, hogy talán kicsit komolyabban kellene foglalkozni a fotózással. Nem nagyon érdekelt, hogy ki mit fog mondani, vagy kinek mi a véleménye, úgy gondoltam, hogy helyem van a fotós közösségben. Fontos számomra, hogy megmutassam a saját valóság észlelésemet, saját világomat. Minden írónak, költőnek meg kell találnia a saját nyelvét. Ugyanígy van ez a képírókkal, a fotósokkal is. Példaképem Robert Cappa azt mondta: ha egy kép nem jó, akkor nem voltál hozzá elég közel. Amikor hajléktalant fotózok, aki éppen az utolsó kenyerét eszi meg, az egy drámai pillanat. Közel megyek hozzá, beszélgetek vele – így lehet jó fotót készíteni. Ami leginkább megérint, azok az emberi borzalmak, mint a vörösiszap katasztrófa, vagy a háború. Fel kell nyitni az emberek szemét, hogy rossz, amit csinálnak. Igyekszem nekik megmutatni a világ másik oldalát.
Ha valaki szívesen megnézné a világ másik oldalát a fotós szemével, nézze meg a kiállítását. És ne feledjék: a jó fotónak története van, beszél hozzánk, elgondolkodtat. Járjanak nyitott szemmel és csodálkozzanak rá a világ szépségére. De az emberi tragédiák láttán se hunyják le a szemüket – hiszen az is hozzá tartozik az élethez, a valósághoz.
Leave a Reply