A Múzsák Társulat előadásában láthattuk Lewis Carroll: “Alice Csodaországban” című zenés mesejátékát április 13-án a művelődési központ színháztermében. Az előadásra elsősorban a felső tagozatos diákokat várták.
A kétfelvonásos darabot magas színvonalon adta elő a társulat, igazi professzionális munka volt. A színészek kiválasztása a karakterekre, az ének, a zene és a tánc összhangja fergetegesre sikerült. A jelmezeket és a díszleteket színesen, változatosan állították össze, kreatív színpadi megoldásokat láthattunk, nagyon jól játszottak a fényekkel és árnyékokkal. Élvezetes látványt nyújtottak. Nem mindennap lehetünk részesei ennyire összeszedett, tökéletesen megkomponált színházi előadásnak.
Mégis, a közönség egy részét nem sikerült igazán bevonni a cselekménybe. A mesékről elterjedt, hogy gyerekeknek szólnak. Ez a mű nagyon jó példa arra, hogy ez nem feltétlenül igaz. A fiatalabb korosztály számára még nehezen érthetőek a filozofikus párbeszédek, az elvont tartalom és mondanivaló. Az ifjúsági darabot nem véletlenül ajánlották a felső tagozatos iskolásoknak és a felnőtteknek. A közönség soraiban azonban kevesen képviselték ezt a korosztályt. A színpadon zajló eseményekre nem tudtak úgy reagálni, ahogy az várható lett volna. A szünetben és az előadás végén kiszűrődő beszélgetésekből arra lehetett következtetni, hogy inkább a gyerekeket kísérő felnőtteknek nyerte el a tetszését az előadás: olyan is volt, aki megnézte a társulat pontos nevét, mert szeretné látni a többi darabját is.
A főszereplő, Alice, egy szilárd jellem, akin nem lehet uralkodni, ő nem tartja magát alattvalónak. Az igazságtalanságot nem tolerálja és ragaszkodik a lelke szabadságához. Ez mindig a nehezebb út. A társadalomban, éppen úgy, mint a mesében, az ember gyakran érezheti magát egyedül, ha más utakon jár, mint a többség. A diktatórikus uralkodó, esetünkben a Szívkirálynő, tehetetlen az olyan személyiségekkel szemben, akiknek önálló gondolataik vannak. Az erőszak ugyanis nem helyettesíti az érveket. A gondolkodó emberek kielégítő válaszokat várnak a kérdéseikre. A viktoriánus Anglia írójának mondanivalója örökérvényű, aki eredetileg az uralkodó Viktória királynőt figurázta ki a Szívkirálynő karakterével.
Ugyanakkor arra is rámutatott a szerző, hogy csodaországban élünk, feltéve, ha képesek vagyunk meglátni. Az élet egy nagy kaland, vagy ha úgy tetszik “színház az egész világ” – mint ahogy William Shakaspeare vallja.
Leave a Reply