Külföldön élni ma már megszokott. A fiataloknak ezer indokuk van az országból elmenni. Sokan az álmaikat hajtják, másokat a kényszer vagy csak a boldogulás reménye űz.
Szalczer Kata és Kiss Gergely története egyaránt itthon kezdődött, ám határátlépésük célja teljesen különböző. Gergelynek a távoli Japán ejtette rabul a szívét. Az ELTE Keleti nyelvek és kultúrák japán (fő) és kínai (minor) szakán végzett fiatalember már a gimnáziumban rajongott Ázsiáért, így ő tudatosan irányította életét a szigetország partjai felé. Első évét ösztöndíjasként töltötte a távoli országban.
– A képzést követően találtam egy hirdetést a követségen, hogy tolmács-fordítót keresnek, ez volt a szerencsém – számolt be kinti élete folytatásáról Gergely, aki azóta is a nagykövetségen dolgozik. Angol, japán és magyar nyelvre fordít nap mint nap. Konzuli ügyekben segédkezik, tájékoztat és még külkereskedelmi adatgyűjtéssel is foglalkozik. Imádja ezt létet és a vele járó nyüzsgést, nem is vágyódik haza Magyarországra. Számos érve van Japán mellett. Például a több ezer éves múltú kulturális és vallási emlékhelyek, a folyamatosan új csodákat mutató megapolisz, a kinti ízek és a japánok mentalitása is maradásra ösztönzi.
– Ázsia a végtelenséget jelenti számomra. Szeretek mindent megtapasztalni, ami itt van, ezért szívesen utazom vidékre, vagy ha tehetem, átrepülök Koreába és Kínába is. Ez a környezet már önmagában örömmel tölt el és kikapcsol, otthon már nem érezném jól magamat az itt megszokott dolgok után – mesél tovább a fiatalember.
S hogy mik ezek a megszokott dolgok? Gergely a biztonságérzetet, a fejlett technológiát, valamint a standard pesszimizmus hiányát emelte ki. Japnban az emberek számára szent a más tulajdona, senki nem nyúl hozzá olyasmihez, ami nem a sajátja. A negyedekben éjszaka is nyugodtan lehet sétálni, levegőzni, minden békés, nincsenek balhék. A mobiltelefonok 30 másodperccel előre jelzik a földrengéseket, így a lakosság előre fel tud készülni – legalább lelkiekben – az ott nem ritka természeti csapásra. S talán ami a legfontosabb: Japánban az emberek buzdítják egymást, és nem azon törik a fejüket, hogy valami nem fog sikerülni. Pozitívan látnak neki a feladatoknak, s ha mégsem sikerül valami, akkor is a talpra állásra törekszenek.
Kata története más. Nála a tudatos döntések helyett inkább az útkeresés, a kalandok és a „lesz, ami lesz” típusú hirtelen ötletek a meghatározóak. Igazi energiabomba, aki bárhol feltalálja magát. Logisztikusként vágott neki Európának, s rövid idő alatt három ország mindennapjaiba is beletekintett.
– A gyakorlatot igazoló papírom leadása megcsúszott, így a szakképzés befejezésére várnom kellett őszig. Nem akartam addig tétlenül itthon ücsörögni, így gondoltam egyet és kimentem Hollandiába egy raktárba, ahol telefonokat kellett csomagolni. Nem volt rossz munka, de az iskolát be akartam fejezni. Ezért hazajöttem – meséli a lány.
A képzettséget igazoló papír megszerzése után Kata az ausztriai Linzet szemelte ki következő állomásként. Ott az egyik (szintén volt ajkai születésű) barátnője adott neki szállást. Munkát a helyszínen állt neki keresni, valami úgyis akad alapon. A vendéglátásban sikerült is elhelyezkednie rövid időn belül, egy konyhán dolgozott kisegítőként.
– Nagyon kellemetlen főnököt fogtam ki, egész nap a véremet szívta, látástól vakulásig dolgoztatott. Szerződést nem kaptam, így nem halogattam a döntést, hogy felmondjak. A barátnőmnél is zajlott az élet, tovább nem tudott szállást adni nekem. Ismét hazajöttem – folytatja a történetet.
A rossz tapasztalat nem szegte a kedvét, az incidenst követően újra próbálkozott. Három hét múlva már Konstanzba tartott egy volt szaktársához. A svájci határhoz közeli német városba szintén konkrét lehetőségek és ajánlatok nélkül érkezett.
– Úgy gondoltam, miért ne. Szerdán kezdtem el beadni a jelentkezésemet a különféle pozíciókra, szombaton este már volt állásom. Azóta két és fél hónap telt el és egy helyi pékségben dolgozom eladóként. A beosztásom rugalmas. Heti hat napot dolgozom, van, hogy hat és fél órát, máskor kilencet, de hetente 40 óra körül jön össze mindig – emeli ki elégedetten Kata.
A munka tehát rendben van, de új életet kezdeni egy másik országban azért nem egyszerű. Más tényezők is közbeszólnak. Például kisebb albérletet találni nem könnyű, főleg ahová lehet állatot is vinni. Vagy ha ez sikerült, akkor jön még a közvetítői díj, a kaució fizetése és a lakás berendezése bútorokkal. Ezek mind megterhelik az ember pénztárcáját és lelkét is.
– Igen ez egy nehezebb időszak, de utána már jó lesz. Még kb. egy hónap, aztán tudok majd spórolni. Ez pedig nem rossz. Fenntartom a lakást, bevásárolok, veszek bérletet és még marad is. Otthon nem lehetne ezt megoldani egy átlagfizetésből. Őszre már kocsivásárlást tervezek, Magyarországon ez is nehezen megvalósítható álom lenne – folytatja.
A stabil pénzügyi háttér megteremtésének lehetősége gyorsabb, de azért más különbségek is vannak hazánk és Németország között. Kata szerint a nyugati emberek kevésbé közömbösek, mint honfitársaink. Szívesen segítenek, ha látják, hogy valaki rosszul van, vagy csak tájékoztatásra van szüksége. Állatbarátként is előttünk járnak, ugyanis a házi kedvencek szinte korlátlan bejárással rendelkeznek a plázákba, üzletekbe, éttermekbe. Senki nem néz furcsán vagy értetlenkedik, ha valaki a kisállatával jelenik meg valahol.
Kata a párjával tervezi a kinti életet. A fiú nyáron államvizsgázik, utána csatlakozik majd a barátnőjéhez. Másfél-két év múlva aztán már költözni készülnek, de nem haza, hanem Ausztriába. Az indok egyszerű: az közelebb van, mint Németország. Haza lehet jönni a szülőkhöz, rokonokhoz a hosszabb ünnepeken, szabadságok alkalmával, de kint mégiscsak jobb a fizetés és az életszínvonal. A magyarországi terveket még nagyon távolinak gondolják, de legalább nem vetik el. Majd egyszer, valamikor, talán visszatérnek rá…
Szántó Renáta
Szalczer Kata Konstanzban a tengerparton
Leave a Reply