Előítéletei mindannyiunknak vannak, amelyek miatt nem tudunk a másik emberre úgy figyelni, hogy valóban őt lássuk. Talán meglepő, de saját magunkat is képesek vagyunk elítélni, hiszen ki az, aki még sosem bántotta önmagát? Ám ha előítéleteink nélkül tudunk jelen lenni egy-egy beszélgetésben, végre találkozhatunk önmagunkkal és a másik emberrel is. Persze csak akkor, ha elegendő időt hagyunk egymásnak, hogy mindenki elmondhassa, amit érez. Ekkor megtalálhatjuk a közös pontot és mint egy varázsütésre, megszületnek az igazi élményeink.
Az indiánok nagyon bölcsen azt tartják, hogy ne ítéljünk el addig senkit, amíg nem jártunk a mokaszinjában. Ez lefordítva annyit jelent, hogy mindannyiunknak a saját utunkat kell járnunk és ítélkezés nélkül kell tekintenünk a másik tetteire.
Hosszú évek óta dolgozom segítőként, ezért számtalan problémával, tragédiával és nagyon sokféle emberrel találkoztam. A legtöbbjük már rongyosra járta a mokaszinját, feslett és lyukas volt, toldozott-foltozott – de nem volt pénzük másikra, még akkor sem, ha már kisebesedett a lábuk a rengeteg gyaloglástól. Emberek voltak mindannyian, de mindegyikük máshonnan érkezett, más utakat jártak végig, mire eljutottak hozzám. Elmesélték, hogy a legtöbb ember, akikkel útközben találkoztak, nem segített nekik – az ő mokaszinjuk jobb volt, gyorsan haladtak és nem néztek hátra, legfeljebb döbbent pillantásokat küldtek feléjük.
A nagy rohanásban képesek vagyunk megfeledkezni a saját barátainkról, de még családtagjainkról is. Nézzünk most hátra előítéletek nélkül és vegyük észre azokat, akik talán már régen leszakadtak tőlünk. Hiszen mit ér mindaz, amit elérünk ugyan, de nem lesz majd kivel megosztani.
Leave a Reply