Már 10 éve, hogy nincs közöttünk Tomor Sándor plébános, mindannyiunk Sanyi bácsija. A róla elnevezett tér avatása arra késztet bennünket, hogy felelevenítsük a hozzá fűződő emlékeinket, amelyek nagy része gyermekeinkkel kapcsolatos.
Sanyi bácsi tudta, hogy a gyerekeken keresztül juthat el a családokhoz, hiszen a családok többségében a gyermek az szent, ezért a hittan oktatására is nagy hangsúlyt fektetett. Személyes varázsa egyre több ifjoncot vonzott. Így évek során megteltek a templomok padsorai gyerekekkel és szüleikkel. Hallgatták szívből jövő prédikációját, amelynek megértéséhez nem kellett a Bibliát ismerni, de hétről hétre mégis mindenkihez egyre közelebb kerültek a tanítások, a példabeszédek. Idővel a családok azon kapták magukat, hogy zarándokbuszok utasaként bejárták és megismerték többek között Rómát, Assisit, Padovát, Máriacellt, Oberammergaut, Csíksomlyót vagy a magyarországi búcsújáróhelyeket.
Az utazásokat úgy tervezte meg, hogy a szegényebb sorban élők, idősebbek, özvegyek számára is elérhető legyen. Diákszállókon, zarándokhelyeken olykor könyvtárban hálózsákban töltötték az éjszakát. Senki sem méltatlankodott, hogy sorba kellett állni a mosdó előtt, vagy szerény volt a koszt, mert a kapott élmény, a lelki adomány sokkal nagyobb volt annál a kis bosszúságnál.
Mindenkihez volt egy kedves szava. Ha tudta, hogy betegséggel küszködik valaki, annak hitet és erőt adott. A gyerekekre különösen odafigyelt, főleg, akiről tudta, hogy szüksége van egy kis gyámolításra, gondoskodásra. A ministránsokat, a hittanosokat kedvezményesen vitte kirándulni, de előtte bevásárolt, a csomagjában mindig volt valami, amivel a kedvükbe járt.
Fontos volt számára segítőinek a tanulmányi előmenetele is. Ösztönözte őket a jobb teljesítményre, talán rajta is múlott, hogy a többség diplomát szerzett. Amikor már a memóriája kissé megcsappant, akkor ezek a fiatalok visszaadták az a sok jót, gondoskodást, amit kaptak tőle és levették a terhet a válláról. Talán a környéken neki voltak a leghűségesebb felnőtt ministránsai. Az idősebbek jól tudták, ha kényes dologban eredményt szeretnének elérni nála, akkor a gyerekeken keresztül elérhetik. (Így utólag ez nem volt szép, de eredményes.)
Sanyi bácsi rendkívül puritán ember volt. Nem kellett neki a cicoma, a fényűzés, sem öltözködésében, sem otthonában. Mindenkivel szóba állt és érthetően, egyszerűen, nyíltan, nem kertelve társalgott. Lehetett az a kirándulások alkalmával, vagy a Tósokberénd és Bódé között közlekedő helyi járaton. Ugye mindenki emlékszik megjelenésére, az elmaradhatatlan pantallóra a világoskék inggel? Képes volt egy álló nap cipelni a pakkját, amiből jutott mindenkinek egy falat, sőt a flakon bor is elfért a szatyrában, olykor a megtisztelő pertu ivásra is lehetőséget adott. Sokat költött a fiatalságra. Szentmise után elvitte őket egy fagyira, bambira, de ünnepek alkalmával sem mentek üres kézzel haza: szaloncukor, narancs vagy piros tojás mindig jutott a gyerekeknek.
Volt, hogy elgondolkodva, a tájat szemlélve szőtte terveit. Emlékezetes, amikor közel 3000 méter magasságban a Zugspitze csúcsa felé haladva megpillantott egy kápolnát. „Nézzétek csak, ilyet álmodtam a csingervölgyi híveknek!” Akkor ott 1995-ben számos fotó és videó készült, amelyet aztán itthon az építész elé tárt, aki megtervezte a Boldog IV. Károly tiszteletére emelt kápolnát, ezért egy kicsit azok is magukénak érzik, akik, akkor ott voltak vele a felhők feletti magasságokban.
Életét újmisés jelmondatához hűen élte. „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak, Nem is akarok mást, mint hogy égjen!” A láng még mindig lobog és reméljük, hogy sokáig bevilágítja a Bakonyalját, jelezve jelenlétét, mint, ahogy az örökmécses.
Leave a Reply