A könyvek és az állatok a legjobb barátaim, a mentsváram, a lelkem részei. Hiszem, hogy végigkísérik az egész életemet. Kisgyermekkorom óta állatok vesznek körül, ami akkor is boldoggá tett, és ez így van ma is. Hálás vagyok érte, hogy rengeteg időt tölthettem az udvaron, sokat sétálhattam az utcákon teljesen szabadon. Megsimogathattam minden kutyát, beleshettem minden kerítésen és a kilógó bokrok ágairól leszedhettem az egrest, a ribizlit, a málnát. Nem is tudtam mennyire boldog voltam akkor. Ma már tudom.
Az olvasás szeretetét is a családomnak köszönhetem, ami az esti, elalvás előtti meséléssel kezdődött és a gyermekkönyvtárral folytatódott. Amikor még nem tudtam olvasni, a képes könyvek és a társasjátékok kötötték le a figyelmemet, tanulás helyett szívesebben olvastam inkább Benedek Elek meséit. A tankönyvek és füzetek alatt mindig nyitva volt a mesekönyv – szüleim persze észrevették és szemrehányást tettek miatta, a matekfeladványokkal kellett volna foglalkoznom, ugyanis azokkal mindig meggyűlt a bajom. Vagyis gyakran titokban kellett olvasnom.
Nem tudom, manapság vajon örülnének-e ennek a szülők? Már ha lenne ilyen, hogy a gyerek titokban olvas. Pedig én sem vagyok még annyira „öreg”, igaz, hogy van három gyermekem és egyikük mindig az olvasás világában lel nyugalomra. Ha ez is egyfajta függőség, ám legyen, bár lenne rá több időm, a tengernyi munkám mellett.
Aztán még gyermekkoromban kezdődött az is, hogy a zsebpénzemből kutyás könyveket vásároltam és mindegyiket többször elolvastam – pedig ekkor még egyetlen kutyának sem voltam gazdája. (Ne nevessenek ki, de egy fekete közép uszkárról álmodtam, piros pórázzal.) Volt már otthon egy hullámos papagájom, Gyurinak hívták és megtanítottam neki a nevét. Később sikerült kiharcolnom, hogy egy kutyával gyarapodjon a családtagok száma, aztán egy karácsonykor, moziból hazafelé jövet egy kóbor ebet is befogadtunk a családba – neki a húgom tengeri malaca lett a “testvére”. Próbálkoztunk hörcsöggel és halakkal is, de rájöttünk, hogy velük kapcsolatban nincs bennünk kellő lelkesedés.
Felnőttként több kutyát és cicát is befogadtunk, sokan szörnyülködnek miatta, de nekem teljesen természetes, hogy két kutyánk és hat cicánk van – most ott tartunk, hogy a kutyák arányán javítanunk kellene. A húgom azóta a tengeri malacát nyuszikra “cserélte” és alig győzi hirdetni az újabb és újabb alomból származó selymes szőrű (és valóban nagyon édes) kis kedvenceket. A regényeket pedig most is cserélgetjük egymás között – vagyis minden maradt a régiben, ezek vagyunk mi és még büszkék is vagyunk rá.
Így hát a könyvek és az állatok (különösen a kutyák) szeretete ma is tart, hol kisebb, hol nagyobb szenvedéllyel. Ezért is ért boldog meglepetésként, amikor kiderült számomra, hogy az idei Országos Könyvtári Napok mottója: „Könyvtárak az emberért – felelősség a Földért”. Számomra ez azt jelenti, hogy a művelt embereknek nem közömbös az élőhelyünk sorsa, gyermekeink, unokáink jövője és hajlandó is tenni azért, hogy mentse a még menthetőt. Ehhez kapcsolódik, hogy az Állatok Világnapját is sikerült megszervezni városi szinten – ezért erősen él bennem a remény, hogy társadalomban elindult egy folyamat a kulturált állattartás irányába.
Leave a Reply