Az Állatok Világnapja alkalmából kilátogattunk az ajkai ebtelepekre, ahol jelenleg közel hetven, gazdái által leadott, vagy egykoron kóborló, befogott kutya van elhelyezve.
Kiérve a városból, ráfordulva a rázós mellékútra már messziről hallom a kutyák ugatását. A gyepmesteri telep kapuja elé érve orromat csavarja a szomszédos szennyvíztisztítóból áradó bűz. Nem tűnik egy kellemes helynek. Eszembe jutnak a két évvel ezelőtti megrázó képsorok a telepről, amiket az országos televíziós hírműsorok is bemutattak. Antal Laura – a gyepmester és a Vahur Állatvédő Egyesület elnöke – már messziről integet, több segítő is kint van vele. Alig múlt délelőtt tizenegy óra, de már reggel óta folyik a munka mindkét telepen. Hatvannyolc kutya etetése, futtatása, és a kennelek tisztítása majdhogynem egész napot felölelő tevékenység.
– Kijövünk korán reggel, minden nap, nincs hétvége. Mindegyik állatot kiengedjük, megetetjük, foglalkozunk vele. Ha utána számolok, talán tíz-tizenkét órát is kint vagyunk, hiszen mindegyik védencünkkel megpróbálunk egy picit játszani, jut a simogatásokból is bőven. Vannak, akiket csak egyedül lehet futtatni, de vannak kutyák, akik jól kijönnek egymással, őket összeengedjük és eljátszanak közösen – mondja el Laura. Hozzáteszi, hogy ha hívják, neki menni kell, előfordult sokszor, hogy késő este ért haza egy-egy mentésből, vagy befogásból. De nem zavarja, neki egy mentett állat élete sokat jelent. Közben felmegyünk a nagyobb, felső telephez, ez a Vahur Állatvédő Egyesület menhelye. Bent a segítők gumicsizmásan labdáznak a kutyákkal és takarítják a kenneleket. Két négylábú is kint van, belépünk a kapun, de egy pillanatra sem gondolom azt, hogy esetleg megharap valamelyik. Valahogy érződik a kutyákon, hogy foglalkoznak velük, farokcsóválva jön oda mindkettő, pedig idegen vagyok a területükön. Laura közben a jövőbeni fejlesztésekről, és a mostani munkákról beszél. A támogatóknak köszönhetően bővíteni tudják a kennel-sort, így még több állatot tudnak fogadni, de attól fél, hogy nem bírják majd a megnövekedett munkát, hiszen több kutya, még több foglalkozást igényel.
– A másik nagy probléma az áramellátás, mert az itt nincs. Télen korábban besötétedik, addigra nem végzünk a munkával, kénytelenek vagyunk fej- és zseblámpákkal világítani, hogy lássuk a kutyákat. Sajnos, még több támogatásra lenne szükségünk, hogy bevezethessük ide is a villanyt – árulja el a gyepmester. Közben már dobálom a labdákat a kutyáknak, akik okosan hozzák vissza, és rakják le elém. Laura tudomásomra hozza, hogy kerítéssel szeretnék szétválasztani a Vahur menhelyének területét, ezzel létrehozva egy futtatót, így még több négylábúnak tudnának egyidejű mozgást biztosítani, azonban ehhez is támogatókra, vagy felajánlásokra lenne szükség. Ekkor egy nagy, piros mikrobusz érkezik a parkolóba, megjöttek a külföldi támogatók. Heidi Ohlig és Rolf Eimermacher egyenesen Németországból érkezett, a Tierhilfe West e.V és a Hundehilfe Bakony e.V egyesületek adományait hozták magukkal, a Zuflucht für Notboxer e.V. egyesülettől pedig az első felajánlás érkezett. Megérkezik a tolmács is, így könnyebb a kommunikáció, Rolf ügyesen beparkol a járművel a nem túl széles kapun, és máris kezdődhet a csomagok kipakolása. Segítek a lányoknak a nehéz tápos zsákok cipelésében. De nem csak eledelt kapnak a telep négylábú lakói, különböző eszközöket, játékokat, kutyatisztálkodási szereket, fekhelyeket, régi pokrócokat, takarókat, szőnyegeket is rejtenek a dobozok. Megtudom, hogy havonta egyszer hozzák a felajánlásokat a németek, a szervezetek közül a Tierhilfe West a legrégebbi támogatójuk. Miközben a dobozok tartalmát bújják, jó hangulatú beszélgetés alakul ki a két nemzet tagjai között. Nem számít, ki milyen nyelven beszél, a lényeg az állatok szeretete. Heidi közben fényképezi az ebeket, a leendő külföldi örökbefogadók számára. Elárulják, hogy most hat kutyát is sikerült Németországban örökbe adniuk, ezeket az állatokat visszaúton viszik majd el, mert nem csak az ajkai állatvédőknek hoztak adományokat, hanem más, dunántúli szervezetek is kapnak felajánlásokat. Kérdésemre elmondják, hogy csak érvényes, huszonegy napnál régebbi oltással rendelkező, chipezett kutyákat visznek ki – a felnőtt ebeket természetesen ivartalanítva – útlevéllel, illetve un. Traces engedéllyel (számítógépes nyomon követő rendszer). A kölykök négy hónapos koruktól utazhatnak. Kint is hirdetik az örökbe fogadható kutyákat, interneten tartják a kapcsolatot, azonban érdeklődés esetén komoly ellenőrzéseket tartanak a kinti állatvédők a leendő gazdiknál. Ha mindent megfelelőnek találnak, akkor egy szerződést kell kitöltenie mindkét félnek, és a következő fuvarral elviszik a kutyust leendő gazdájához. Amint kiérkezik az állat, fényképeket küldenek a telep dolgozóinak, ők pedig nyomon követik további sorsukat.
– Két évvel ezelőtt kezdtünk el együtt dolgozni Laurával, akkor ez egy sötét múltú hely volt, most pedig olyan mintha egy óvoda előtt állnék, amiből sugárzik a szeretet. Nagyra becsüljük az ő és segítői munkáját – mondta el véleményét Heidi Ohlig. Hozzáteszi, sietniük kellene, menniük tovább, de eljátszadoznak a pajkos négylábúakkal, közben a szorgos segítők minden doboz tartalmát szakszerűen elpakolják. Azonban hiába a jelentősnek tűnő támogatás, az ebeket minden nap etetni és gondozni kell, így hamar fogynak a készleteik. Közel ötszáz kutya gazdisodott eddig, de a kidobott, megunt, elszökött állatok száma nem csökken így sem.
– Minden segítség számít a kutyusainknak. A hét bármely napján ki lehet jönni és elvinni őket sétálni, vagy a tél közeledtével az elhasznált takaróknak, pokrócoknak is nagy hasznát vesszük, de ha valaki csak egy konzervet hoz, azt is nagyra értékeljük – jegyzi meg halkan Laura. Aztán elbúcsúznak tőlünk a németek, tényleg indulniuk kell, bár szívesen maradnának. Hazaindulok, és azon gondolkodom, vajon hány felesleges takarót találok otthon.
Mayer Balázs
fotó: Györkös
Leave a Reply