Lehet, hogy egy kissé ironikusnak tűnik a cím, pedig nem gondolom viccesnek, hogy ilyen témáról vagyunk kénytelenek írni, mint egy nemzetközi járvány. Persze felfoghatjuk úgy is, hogy ebben aztán bőven van kihívás és legalább többen olvassák a cikkeket, mint valaha. Nos, máris találtunk valamit, ami pozitív ebben a drámai helyzetben! Ám joggal kérdezhetjük azt is: „na de milyen áron?”
Az évszázad járványáról tudósítunk, történelmet írunk a jelenben. Mesélhetünk majd erről a megszületendő unokáinknak, arról nem beszélve, hogy megtaníthatjuk nekik az alapos kézmosás titkát. Elmondhatjuk majd nekik, hogy egy pillanat alatt megváltozott minden körülöttünk, megtorpantunk a rohanásban és meglepődve néztünk körül: „hoppá, hova tűnt az életünk?” De nem volt arra időnk, hogy ezen tovább gondolkodjunk, inkább azon kezdtünk el aggódni, mi lesz a szüleinkkel, az idősekkel, a betegekkel, a gyerekeinkkel, a munkánkkal, a megélhetésünkkel? Vajon lesz-e jövőnk, és ha igen, milyen? Egy óriási kérdőjel volt az életünk. Megijedtünk, volt, aki szorongott, mások pánikba estek. Féltünk az ismeretlentől. Egész nap a friss híreket böngésztük A VÍRUS-ról rögtön Dustin Hoffmann filmjére asszociáltunk, ahol szkafanderbe öltözött tudósok próbálták megállítani a járványt.
Ezért nem nézek katasztrófa filmeket sem, mert érzéseim szerint önbeteljesítő jellege van és nem szeretném erősíteni ezeket az energiákat. De mindezt csak zárójelben jegyzem meg, nincs már értelme ezen gondolkodni.
Azon viszont igen: hogyan tovább? Az élet nagy kérdéseire azonban nincsenek megfelelő válaszok. Nincs „miért” sem. Ez van, ehhez kell most alkalmazkodni, ebből a helyzetből kell a lehető legjobbat kihozni – vagy inkább a kisebbik rosszat választani, mert most már csak erre van lehetőség. Eddig az egészség volt a természetes állapotunk, most a betegség lett az. Mert mindkettő az életünk része és bármennyire furcsa, meglepő, elfogadhatatlan, akkor is. Nem nagyon maradt más lehetőségünk, mint elfogadni és alkalmazkodni hozzá. Ezt még tanuljuk. De egyre jobban megy.
Elkezdtünk egymásra figyelni, egymásnak segíteni, miközben újra megtanulja az emberiség az elfogadást, a hálát, a törődést és a szeretet. Átéljük a veszteséget, a hiányt, a szomorúságot. Ez is az életünkhöz tartozik, ez is a valóságunk. „Én is féltem, amíg éltem” – mondja Jacob Marley, az Isten pénzében.
Jelenleg hatalmas változáson megy keresztül a világunk, ez a folyamat mindig nehéz, sőt rossznak is megélhetjük – de ami utána jön, az mindig jó. Emberi és nem gazdasági értelemben. A tragédiák ugyanis jobbá teszik az embert. A ragaszkodás helyett tanuljuk most meg az elengedést! És nézzük meg, mi történik! Az értékrendünk is megváltozik. A birtoklással most nem kerülünk jobb helyzetbe. Az odaadással viszont igen. Segítsünk azzal, amivel tudunk, segítsünk ott és ahol ez lehetséges. Az önzés nem, csak az önzetlenség vezet eredményre. Összetartás a megoldás kulcsa, amit hittel, bizalommal és szeretettel kell végeznünk. Az álarcokat ne tévesszük össze a maszkokkal, legyünk őszinték és bátrak, higgyünk egymásban, győzzük le magunkat, mert ez kell ahhoz, hogy megnyerjük a küzdelmet, vagy ha úgy tetszik, a háborút. Hiszen nincs a világon olyan nagy baj, amin egy kis csoda nem segítene.
Leave a Reply