A 94 és fél éves nagymamámat, a mi Dédikénket kétoldali tüdőgyulladással, szív és veseelégtelenséggel az ajkai kórházba szállították a sümegi mentők múlt hét szerdán.
Szegény kis Dédink az elmúlt években először az egyik, majd a másik szemére is teljesen megvakult. (Az, hogy az ő látása is a végeláthatatlan várólisták áldozata, vagy valóban nem segíthetett volna rajta már a műtét akkor sem, amikor nagyjából 10 évvel ezelőtt kezdődtek a problémák a szemeivel, sosem tudjuk meg. De talán már mindegy is…)
Ahogy évről évre vesztette el a szeme világát, az életkedve is egyre tűnt el. Nem tudott gyönyörködni a négy unokájában, öt dédunokájában, a kertjében található csodálatos tulipánokban. Nem tudott nekik finom almás pitét sütni és nem tudta megmutatni, hogyan érik a kertben a paradicsom, a barack és mindaz, amit maga termelt meg, gondozott évről-évre.
A rendkívül aktív, szorgos és színes mindennapok először szürkévé, majd teljesen feketévé váltak.
Az utóbbi hónapokban már a rádiót sem szerette hallgatni a karosszékében ülve. Egyre többet feküdt, mivel nem tudta nappal van, vagy éjszaka. Már csak hangról ismerte fel a családtagjait és azok az órák éltették, amelyet az őt meglátogató dédunokákkal töltött. A látása elvesztésével egyéb érzékei, köztük a hallása kifinomultabbá vált és könnyes szemmel, mosolyogva hallgatta, ahogy a kis dédunokája fuvolázott neki. Mivel a memóriája, tudata rendkívül éles, órákat mesélt a gyerekkoráról, a világháborúról, a Don-kanyarban harcoló, az orosz fogságot is megjárt dédi papáról…
A dédunokák érdeklődéssel, csodálattal hallgatták a szüleikről, nagyszüleikről szóló történeteket, a kisebb csínytevéseket.
Aztán egyre többet sírt és naponta mondogatta, hogy elfáradt a teste és a lelke, szeretne végre megpihenni a dédipapa mellett. Két hete hétvégén nagyon megbetegedett, orvost hívtunk, aki megállapította, hogy kétoldali tüdőgyulladása van és a vérnyomása is rettentő alacsony. Ekkor éreztük, hogy a kis Dédikénk el szeretné engedni a földi létet. Kérte, hogy köszönjünk el, mert ő szeretne elaludni. Végleg.
Az orvos javaslatára kórházba szállították, ami miatt óriási aggályaink voltak, mert sajnos mindenki számára világos, hogy cudar a helyzet az egészségügyben. Az intézmények alulfinanszírozottsága, az állandó orvos és szakdolgozóhiány, az anyagi és erkölcsi megbecsülés hiánya okozta kiégés mellett újabb bizonytalanságot és feszültséget idéztek elő az új egészségügyi törvény egyes pontjai, mint például a centralizáció, az átvezényelhetőség, az ebből adódó ingázás, a bérfeszültség, a pótlékok átszervezése…
Amilyen aggodalommal fogadtuk annak a tényét, hogy a kórházba került, olyan megnyugvást éreztünk az első napok után. Ahányszor telefonon érdeklődtünk Dédi hogyléte felől, mindig készséges, türelmes választ kaptunk. A személyes látogatások alkalmával nap, mint nap megbizonyosodtunk arról, hogy a kórház dolgozói lelkiismeretesen, minden tőlük telhetőt megtesznek a betegekért, holott tudjuk, hogy egyre súlyosabb a szakemberhiány és mekkora áldozatot kell hozni azoknak egészségügyi dolgozóknak, akik jelenleg a hátukon viszik a rendszert.
A Dédi ma elhagyja az ajkai kórházat, Sümegre szállítják.
Köszönettel és hálával tartozunk valamennyi egészségügyben dolgozónak, az ajkai kórház orvosainak, ápolóinak!
Soha ne adják fel, hiszen sokunk számára ők az igazi hétköznapi hősök!
Leave a Reply